Az Anyanyelv Könyve

Nyelv és lélek címmel összegyűjtött publicisztikáiban az emberi viselkedést általában a nyelvi sajátosságokkal magyarázta, és fordítva. Hitt abban, hogy a költő minden körülmény között ki tudja fejezni művészetét: „ha írnia egykor csak a kisujja körmén lenne szabad, teremtse meg a körömköltészetet”. (A haikut először magyar nyelvre ültető Kosztolányi ihlette Kányádi körömverseit, „körömszakadtig” vallva: a mű szépsége, ereje nincs semmilyen összefüggésben terjedelmével.)

Az Esti Kornél novelláiban s még az Édes Annában is érintette a párbeszédkészség, a megértés és elfogadás kérdéseit. Anna szegényes nyelvi adottságai miatt inkább érzékszerveire hagyatkozik, mikor szeretné megérteni a világot, reflektálni a környezetére. A gyomra „fölémelyedett”, rosszullét fogta el; „büdösséget érzett, mint a patikában”, s ez az „éles hideg” szag egészen fölkavarta; enni nem tudott, szaglása tiltakozott ellene; „körös-körül fekete volt a világ”. Az Esti Kornél több fejezetében fölbukkan a nyelvi korlátok kérdése, például a bolgár ka­lauz történetében, azt sugallva, hogy a kapcsolatteremtés alapja sokszor nem a nyelv-, hanem az emberismeret. „Mindig és mindenütt az ember izgat. Az úton sem a tájakra figyelek föl, a házakra vagy a múzeumokra, hanem az élet játékára, az arcokra, a mozdulatokra, a szavakra. Embereket gyűjtök. Szenvedélyes »embergyűjtő« vagyok” – írta a Bölcsőtől a koporsóig sorozathoz. S embergyűjteményéből látta, hogy ketten azért nem érthetik meg egymást, mert két különböző világban élnek.

Kosztolányi tíz legszebb szava egyszerre mutat az élet igenlésére és az elmúlásra: „láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír”. A francia minta nyomán összeállított lista jelzi: a válasz ugyanúgy érvényes a költőre, mint a nyelvre, a hangzás és jelentés nem választható teljesen ketté. Az önértelmezés része a nyelvhez való viszony kialakítása, főleg az Édes Annát követő években megjelent írásaiban, az 1927 végén induló Ábécé sorozattal. A nyelvvel, nyelvtanulással kapcsolatos cikkekben visszatérő gondolat az idegen nyelv és anyanyelv közötti szakadék érzékeltetése, a tudás ösztönössége és a nyelv végtelensége. Hogy mennyire hozzátartozik ez nyelvi létezéséhez, mutatja, hogy a tizenéves Kosztolányi németül írta naplóját, ám hamar arra a következtetésre jutott: gondolatai idegenek voltak, mint maga a nyelv.

Túlvilági séták című cikkében viszont ez áll: „Nem csak mi gondolkodunk: a nyelv is gondolkozik. Munkatársunk a nyelv, egyenjogú társszerzőnk.”

A nyelvi hangzás, a nyelv költői­sége mellett szól az 1928-as Ábécé a versről és a költőről című jegyzet első sora: „Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában.” A Kosztolányi-kutatók rámutatnak, hogy a nyelv nála nem eszközjellegű, hanem maga is teremtőerő. Az olvasó neveléséről írja, a dallam és a rím nemcsak külső dísz, hanem „a vers legbensőbb belseje”. A szövegmagyarázók nem tudják azt, amit az alkotó költők tudnak, hogy „mennyire mindig a szó az elsőleges, mennyire mindig az villan meg, mennyire mindig az előzi meg a még tudat homályában botorkáló gondolatot”. Többször utal a nyelvnek a beszélők világlátását, gondolkodását meghatározó szerepére: „nemcsak a gondolkozás hat vissza a nyelvre, hanem a nyelvtudás is visszahat a gondolkodásra”, és nemcsak a nyelvtudás, de a nyelvhasználat is lelkületet, gondolkodásmódot befolyásoló tényező. Mert a nyelv „világszemlélet”, és minden nyelvnek külön szelleme van.

Kosztolányi (Bessenyei, Kazinczy, Kármán, Kölcsey után) újra felismerte, hogy a nyelv a nemzet leghatásosabb fegyvere. Olyan megőrző-megtartó erő, amely a népek tekintélyét érinthetetlenné teheti. Ez az állandóan változó közeg, a nyelv „él, lüktet, fejlődik. Folyton-folyvást növekszik, mint az eleven köntös.”

Titok, hogy a sokak miért rettegnek a kevesek beszélő köntösétől. A Kosztolányi „síron túli” könyveit összeállító Illyés Gyula szerint tudatosan nem készült az anyanyelv könyvének megírására, mégis ez lett az életélménye. „Felfedezte azt a titkos viszonyt, amely az eszköz és a művé dolgozott anyag közt van, majd azt a még rejtelmesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidőn a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenőriz.” Innen származik a szállóigévé lett állítás: „Magyarul tudni jól értesültség és jólneveltség dolga.” S lassan egy évszázada kitörölhetetlenül visszhangzik lelkünkben: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Éppannyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”