Az Allah akbarról

A minap megvettem egy könyvet, potom áron – viszont a műnek évtizedek óta akkora híre van, hogy még most is röstellem, hogy eddig nem olvastam, meg sem volt, holott hallottam róla évtizedekig eleget. A legújabb kor legnagyobb magyar orientalistája írta, talán minden idők legnagyobb magyar orientalistája, Vámbéri Ármin tanítványa – ő maga pedig olyan hírességeket tanított, mint a magyar televíziózás egyik legnagyobb alakja, Chrudinák Alajos. (Emlékszem, ő valamikor a kilencvenes évek legelején még ezt-azt mesélt is Germanus Gyuláról, kinek arab nyelvtudását és a közel-keleti térség iránti kitartó érdeklődését és nagy hozzáértését köszönhette.)

Most itt fekszik előttem a könyv, forgatom, olvasgatom: az Allah akbar először 1936-ban jelent meg, 1976-ban már a negyedik kiadást érte meg, a fülszöveg ajánlása szerint „a tudományos műnek, a népszerűsítő irodalomnak, az útirajznak, az önvallomásnak és a politikai esszének eredeti ötvözetét teremti meg”, és szól „az arab népek múltjáról, műveltségéről, irodalmáról, vallásáról, pszichológiájáról”. Vaskosan és tekintélyesen terpeszkedik az asztalon az Allah akbar – nagy hírnevének száz százalékig megfelelően. Újra megforgatom, lapozgatom – és nem is túl erőszakosan legyűr a kérdés: ugyan mit is lehet ma kezdeni ezzel a kultúrkinccsel?

Első pillantásra persze magabiztosan rávághatjuk: hát éppen azt, amit minden valódi és értékes, színvonalas kultúrkinccsel. Magunkba asszimilálni, intellektuálisan gazdagodni, épülni, tájékozottabbá válni általa, nemesedni, okosodni stb. Germanus Gyula rajongó szeretete az iszlám világ iránt tiszteletre méltó. Imponáló felkészültsége, hatalmas tudása nemkülönben. De könyörgök, mit kezdhetünk ma itt mindezzel, egy új iszlám hódítás kezdetén, midőn már áll a harc, az inváziós hadak a kapuk előtt, több nagy európai vár félig-meddig már bevétetett, és egyelőre fogalmunk sincs, hogy gyermekeinkre, uno­káinkra igazából milyen jövő – mennyire keresztény és menyire magyar jövő, példának okáért – vár mondjuk úgy 2050–2060 körül?

Az Allah akbarról, nem tehetek róla, idestova harmadik éve már nem Germanus Gyula híres-neves munkája, még csak nem is az általam oly régóta szeretett és tisztelt Chrudinák Alajos rokonszenves lénye jut eszembe, hanem az Egri csillagok meg Az török áfium ellen való orvosság és a no-go zónák, amelyekből egyet-kettőt úgy szőrmentén volt alkalmam látni. Meg a Keleti pályaudvar környéke és a valamikori Köztársaság tér 2015 nyarán.

Az időtálló, örök értékek persze időtállók, valóban. Az Ezeregyéjszaka vagy Omar Khajjám versei azonban nem írják felül a mai vészjósló európai világot és a Dunántúlt mind jobban megtöltő nyugat-európai menekülteket. Akikkel kapcsolatosan nem túl nagy vigasz, hogy lám, megértük (micsoda abszurditás lett volna maga a feltételezés is vagy harminc évvel ezelőtt!), hogy Nyugatról jönnek ide, a szabadság és a biztonság honába – németek, hollandok, franciák. Uramisten, micsoda képtelen hely is ez a gyönyörű világ!

Az Allah akbarban lehet olvasni a mekkai Kába-kőről és a film mögötti valóságról Arábiai Lawrence-ügyben, az iszlám mibenlétéről és a Koránról, a dervisekről és Egyiptomról és a sivatagról… nem is sorolom tovább. Erőt veszek magamon, és nekifogok. Csak azt tudnám, mi ez a fojtogató érzés, a meg-megújuló keserű íz a számban és a szívet-lelket összeszorító, görcsbe rántó érzés: ezt is – mindezt – meddig? Vajon meddig? Vagy merüljünk alá a próféta szavaiban, megpróbálva „visszaféle”, rájuk vonatkoztatva olvasni: „Aki népét Isten útjáról eltéríti és tagadja Őt, és a szent mecsetet elzárja előlük és kikergeti onnan őket, még nagyobb bűnt követ el Allah előtt”? Valószínűleg ők pontosan ugyanígy gondolják. Hát akkor?