Áttetsző pallón

S most nem a mélységes tengeri árkokról, folyó vájta hatalmas kanyonokról, félelmetes morajlással mozduló tektonikus lemezekről beszélek. Sokkal inkább a köztünk, emberek közt egyre mélyülő szakadékokról. Nem is a szociális különbségekről, az anyagi lehetőségek elképesztő különbözőségeiről. Nem a földrajzi, klimatikus, gazdasági és egyéb eltérésekről. Még csak nem is a háborúkról, amelyekben ma együtt éljük a 21. század birodalmi manővereit az őskor törzsi népirtásainak rettenetével.

Hasonló szakadékok, amióta a civilizáció létezik, voltak. Sosem volt szinkron Európa és Amerika, Afrika és Ázsia között, de még Athén és Spárta között sem. De az egyes civilizációk szervesen fejlődtek, a generációk egymás tudására építettek, egymás teljesítményét tisztelték, meséiket, legendáikat továbbadták. Persze voltak vagdalkozások, minden múltat megtagadások, közülük a jakobinusokét – nagy szerencséjére a világnak – Napóleon terelte kordába. A másikat, a marxista kommunista világboldogítást nem lehetett kordába terelni, ha csak nem gondolja valaki, hogy Sztálin tette ezt meg a „modernizáció” jegyében… A kommunista uralom mély szakadékot vágott a Föld nevű bolygó felszínébe, s bár megbukott, mintha a szakadék még mindig ott tátongana mellettünk. Úgy tűnik, csak valami áttetsző vékony pallót fektettek le 1990 táján a szakadék fölé. Aki soha nem járt a szakadék szélén, nem is lát át a pallón, átsuhanva a schengeni határokon. De mi, akik itt éltünk, látjuk a mélységet. Nem csak képzeljük. Az akasztófákat, a lágereket, a megalázott emberek megfagyott tekintetét. Halljuk lentről a panaszos hangokat, a milliónyi áldozat sóhaját, halljuk a hazugságok szólamait, az átkokat. Ezek ma is sok arcról tépik le a mosolyt.
Ez az álcázott szakadék ott húzódik, ahol valaha a vasfüggöny. Mi betemetnénk. De mintha Bécsben már nem értenék a mélyről jövő hangokat, és ami még érthetetlenebb: Berlinben sem. Hacsak nem úgy gondolják, hogy a szakadéknak ott a helye, amíg világ a világ. Bécs tíz évvel a második világháború után megszabadult a kommunizmustól, Berlin negyvenöt év után. Úgy tűnik, mindkét fővárosban tetszik, hogy ők a szakadék „innenső” oldalán vannak, Közép-Európa, és ami attól keletre van, az a „túlsón”. Berlin olyan erős és pragmatikus lett, hogy a szakadékot rakosgathatja is. Európa jövője ez: marad-e a szakadék – amint Berlin és Bécs ma még akarja – vagy betemetjük. Mementónak sem kell. Európa határai máshol vannak. Nem Nagycenk és Kismarton között. Ha egy magyar munkás ugyanarra a munkára képes a német cégek magyarországi gyáraiban, mint egy német valahol Bajorországban, a szakadéknak el kell tűnnie. Márpedig képes. De képesnek kell lennie átlagban minden magyar munkásnak. Tanárnak, tudósnak, aszfaltozónak, vízvezeték-szerelőnek, adminisztrátornak, gazdának, pincérnek, sofőrnek, szakácsnak, orvosnak, sőt még politikusnak és szakszervezeti aktivistának is. Képes? Rengeteg értéket, munkát, anyagot hordtunk mi már abba a szakadékba. Még többet vittek tőlünk a szakadékon túlra. De az ároknak alig csökkent a mélysége.

Hogy mi ennek az oka? Talán egy másik szakadék, amely itt, Magyarországon közöttünk húzódik, és nemhogy csökkenne a mélysége, de egyre mélyül. Ennek a szakadéknak a feltöltése a magyar humán intelligencia dolga. A mi dolgunk, hogy a generációk emberöltőkön át természetes igénnyel adják át tudásukat egymásnak. Egymásnak, mert ma olyan kort élünk, hogy a korábbi generációnak is tanulnia kell az újabbtól. És mindig tanulni, akitől lehet. Akkor tudjuk betemetni az átkozott szakadékokat. Ehhez kell a „bölcsész” is, a „realista” is. Nem térül meg látványosan a „ráfordított költség”, de ezerszer, ha közös a célunk. Nem kár a harcért!
Az elmúlt évszázadban gyakran megszakadt kontinuitás helyreállítása most a forradalmi cél. Megkönnyíti a dolgot, ha létezik a család, az embernek vannak szülei és vannak gyerekei. Van füle, hogy hallja a hangot, van szeme, hogy lássa a gyönyörű kék eget. Zenét, filmet, festményt, fotót, a természet csodáit. S legyen mit meglátni. Legendákat, szimbólumokat, katedrális pompájánál átszellemültebb kápolnákat. Ez a folyamatosság megtört. És töretik ma is. Túl gyorsan és drasztikusan változtak az ízlések, túl távol kerültek egymástól a generációk, túl sok volt az értelmetlen harc, a tiltás, a pofon, a megvetés, még az ok nélkül lázadás is.

A rombolás. A politikai- és kultúrharc, amelynek lényege a kulturálatlanság. Káosz alakult ki, amelynek vége mindig a megértés teljes hiánya. Magunk megértéséé is. Meghasonlás.

Nagyapám a magyar nótát szerette. Én nem. De azt szerettem, ahogy a bognárműhelyben a fával bánik. Apám Vámosi Jánost kedvelte. Én nem. De azt szerettem, hogy erdőben, szabad tűzön készítjük el az ebédünket. Én a Led Zeppelint kedvelem, de ma már Elvist is. A kisebbik lányom Jared Letót szereti, én nem. De azt szeretem, hogy világcsavargó, az egész világot látni akarja, és a világért sem hagyja itt a szülőföldjét. Hogy bennem mit lehet szeretni?

A hetvenhármas Zeppelint, vagy a hetvenhetes Elvist? Majd kiderül. Elérzékenyülni a nagylányommal tudok igazán, Mária unokám szeret bennem valamit, amit csak úgy tud kifejezni, ha potyognak a könnyei, amikor elmegyek. Ezek felett a szakadékok felett is áttetsző pallók vannak, de lent egymást látjuk és az se baj, ha Elvist hallgatom, és ásítasz.

Vannak szakadékok, amelyeket nem lehet eltüntetni. De minden embernek, aki a gondolatot, a tehetséget megérti, megérzi, nyert ügye van. S ha ilyenek leszünk, nyert ügyünk van minden szakadékkal szemben. Még az évekkel, az idővel szemben is. A sablonok és béklyók nélküli ember tud szeretni. És kap is szeretetet.

A sablonokat kell legyőzni. A beidegződéseket. A „gyakorlatot”. A „mindig így csináltam” ezernyi csapdáját.
Az ízlés ezerszínű s akár gondolattá is összeállhat. A gondolat felfoghatatlan sokaságú, de csak egymásba fűzve érdekes. Különben csak ideológia, jobb esetben filozófia. A magyar nagyon érzi a különbséget. Nálunk a költőt tartjuk a legnagyobb becsben, de csak ha nem ideológus. Rajongó nép vagyunk, és néha megfeledkezünk arról, hogy minden egyes munkát költői hivatástudattal kell végezni. Ez az, amit tudnak a nagy szakadék túloldalán. Mert arrafelé nem szakították szét erőnek erejével a generációk átöröklődő tudásának szőttesét. Nem volt „kuláklista”, kollektivizálás, totális államosítás, egész társadalmi rétegek likvidálása, amelyek közül mennyire hiányzik ma is a mi „csökevényes” magyar polgárságunk!
S aztán nem volt mindennek a primitív tükörképe spontán és egyéb privatizációval, „kárpótlással”, földárveréssel. A múlt értékes szőttesét, díszes selyempalástját csak az tudja folytatni, aki a varrás, szövés, hímezés mesterségét ismeri. A legfontosabb feladat ennek a kontinuitásnak a helyreállítása, vagy újrateremtése, ha kell.

Mindez Esztergomban jutott eszembe, a Bazilika kupolája alatt, gyönyörű főpapi palástok előtt elámulva. A hatalmas panorámaablakon át alig láttam a mesterségesen vájt szakadékot, amely a Duna sodrának közepén van. És mégis, az most egy másik ország. Ha ezt a szakadékot betemetjük – a híd megépült! –, majd betemetjük azt a nagyobbat is. Sorsközösség áll fenn a Duna táján. Mindenkinek javaslom, hogy jöjjön ide fel, és aztán gyalog bandukoljon el Babits Mihály házához, tekintsen le a városra és a bazilikára, és szálljon magába egyetlen hosszú pillanatra. Sárgabarackot már nem rázhat a meggyötört fáról. Ez az én privilégiumom volt. A szürke falra viszont már egyikünk sem írhatja fel a nevét.