Az ég minden pillanatban havat ígért, ígérte már napok óta, mégsem akart kirepedni egyetlen felhő sem, csak lógatták magukat, mintha hintáznának a föld felett. A belvárosban kapkodósak voltak és ziláltak, mindig újabbak és újabbak érkeztek, mint ahogy a metróperonok közönsége is kicserélődik, mi-után befut egy szerelvény, topogtak az égen, aztán szétrohantak a város szélei felé. Mire a külvárosba értek, lassúk lettek és lusták: mozdulatlanul heverésztek, mintha vasárnap lenne, és nem lenne dolguk.
– Esni fog – mondta Hordó, ahogy leszálltak a villamosról. Az utca puhán, félálomban nyúlt el, mint egy igazi csütörtök délutánon az elvárható egy üres utcától, amelyet csak a kereszteződésbe épített iskolából kihangzó éles csengőhang rezzentett fel. Fokozatosan hangosodott a gyerekzsivaj.
– Tíz perc levegő. Vajon lesz, amelyik kint marad? – kérdezte Zsiráf, és Lókötőnek eszébe jutott az iskolaudvar, ahol ők kint maradtak. Zsiráf hárommal járt fölötte, mégis jóban lettek, épp akkor, amikor egyszerre megszületett bennük a döntés, hogy nem kívánnak részt venni aznap több órán. Zsiráf és Lókötő is a nagy kukák mögé guggolt le, míg a többieket beterelték, és ahogy észrevették egymást, egyszerre intettek csöndet. Botrány lett. Barátok lettek. És amikor legközelebb elcsángálták a fél napot, Lókötő már tudta, hogy igazából mindegy, melyikük hány éves. Néha Zsiráf volt öregebb, néha ő.
– Miből gondolod, hogy esni fog? – kérdezte végül Hordót. Az utca közepén szobroztak, várták a becsöngetést, de amikor a kerítéshez osontak, egyetlen kölyök sem volt sem a kuka mögött, sem a nagy fenyő alatt.
– Képesek voltak mind bemenni – sóhajtotta lemondóan Zsiráf, de azért elvigyorodott. Tudta, előbb-utóbb egy kint marad. Vagy kettő.
Hordó csak ekkor válaszolt.
– Figyeld a madarakat – mondta, és amikor Lókötő fülelni kezdett, rájött, hogy se a szarkák cikkcakkoló csörrögését, se a galambokat, se a cinkék pittyegését nem hallja, csak a verebek jeleztek valamit.
A lakásban szokatlanul meleg volt, így Lókötő azonnal rájött, hogy ötösön felejtette a fűtőtestet.
– Jól tetted – dörzsölte össze a kezét Zsiráf a konyhában, ahol azonnal kávéfőzésbe kezdett, mintha otthon lenne. Otthon volt.
A nagy franciaerkély ablaka előtt ültek le a földre, a borosüveg köré, hogy elszemezgessék a délutánnal együtt. Hordó valami mesébe kezdett egy szerzetesről, aki túl sokat akart, és meglepte, amit az élettől ahelyett kapott, amit akart, Zsiráf meg, aki nem bírta ki, ha nem mozog a keze, papírslejfnikre firkált, amelyeket a konyhában talált, és a keze alól csak úgy hullottak az ívek, arcok és mesebeli tájak meg figurák.
Csak Lókötő ült nyugton, hol Hordóra, hol Zsiráf kezére figyelve, míg maga is rajzolni kezdett egy sárga, szép papírra.
Már éppen készen lett a kép bal felső sarkával, amikor Hordó újabb történetbe kezdett egy asszonyról, aki közben róka is volt.
– Hozzak még? – kérdezte Lókötő, amikor látta, hogy majdnem kiürült az üveg, de Hordó habozott.
– Aszút – mondta végül határozottan, és Zsiráf felvonta a jobb szemöldökét. Aszút csak ünnepekkor ittak, és igaz, hogy ünnep lehetett az első tavaszi nap, az első igazi nyáréjszaka, vagy az a nap, amikor először dugják ki a fejüket azok a mindig siető hóvirágok a titkos zuglói kertben, lehetett dupla ünnepnap egy politikushazugság-mentes vasárnap és tripla ünnepnapnak számított az a nap, amikor először megcsípte a dér a sütőtököt és a naspolyát, de Zsiráf, akárhogy gondolkozott, nem tudta kitalálni, hogy ma mit ünnepelnek.
– Hozd csak – mondta Hordó az ajtóban tipródó Lókötőnek, aki végül behozta az üveget.
Mire visszatért, Hordó és Zsiráf is az ablaknak tapadva álltak, és nézték az eget, amelyből egyenletes, gyönyörű pelyhekben esett a hó.
– Megmondtam – mondta Hordó.