Domonkos László

Vélemény és vita

Arany János Helsinkiből

Szüntelenül áradó tömény, diadalérzettel és erőszakolt áltárgyilagossággal elegy (ha úgy tetszik: EBEÉ-elegy) propagandafolyam…

Forró nyár volt akkor, és én törött lábbal szerencsétlenkedtem otthon, hosszas bezártságban/szobafogságban tévét nézni kényszerülve, miközben persze fölöttébb sajnáltam magam, az elvesztegetett időt, a nyarat, a lányokat, a tovatűnő és soha vissza nem hozható Mindenséget. A tévében pedig lázas készülődésről tudósítottak azokban a július végi napokban, éppen negyven éve, az Úr 1975. esztendejében. Hatalmas és már hosszú-hosszú-ideje-soha-nem-volt Nagy Esemény előtt álltunk, ez lesz a Példa Nélküli és a Végső Enyhülést és Boldog Összeborulást hozó Hatalmas Béketeremtő Fordulat, „az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet”, pontosabban értekezlet-sorozat úgynevezett záróokmányának ünnepélyes aláírása – amelyen minden létező európai állam első embere részt vesz, Brezsnyevtől Harold Wilsonig és Helmut Schmidttől Kádárig, pártfőtitkárok („első titkárok”) és miniszterelnökök, „szimpla” elnökök és kancellárok, mindegyik nagyfőnök mindenhonnan, aki csak él és mozog, együtt, mosolyogva, megegyezve, békésen, hip-hip hurrá és trallala. Mint amikor a csonthülye hollywoodi filmekben legvégül mindenki énekel.

A helsinki aláírási ceremóniát élőben közvetítették. És természetesen részletesen ismertették az Egyezményt, a nagy dokumentumot, amely – egyebek mellett – tartalmazta a „szuverén egyenlőséget, a szuverenitásban foglalt jogok tiszteletben tartását, a tartózkodást az erőszaktól vagy az erőszakkal való fenyegetéstől, a határok sérthetetlenségét, az államok területi integritását és a viták – köztük a területi vagy éppen határviták - békés rendezését” (erre olykor, némi kikacsintással itt-ott szívesen próbáltak némi hangsúllyal hivatkozni később is!), a „belügyekbe való be nem avatkozást” – és még egy sor hasonló, kitűnő spanyolviaszt is, kulturáltan és demokratikusan, ahogy dukál.

Őszintén bevallom: nyomorúságos állapotom dacára – vagy tán épp azért? – növekvő érdeklődéssel és némi enyhécske optimizmusfélével meredtem a képernyőre. Később valahányszor – szinte máig – az unásig ismert szlogeneket hallom vagy olvasom „a helsinki folyamatról”, az EBEÉ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet nevű nagyszabású globálattrakció utóéletéről és hatásairól: mindig az a nyári forróságban világító képernyő jut eszembe, a két mankó az ágyam mellett, a körös-körül halomban heverő könyvek, írólapok, újságok – és a tévékészülékből közben szüntelenül áradó tömény, diadalérzettel és erőszakolt áltárgyilagossággal elegy (ha úgy tetszik: EBEÉ-elegy) propagandafolyam. („A hidegháború által oly sokáig kettéválasztott Európa vezetői - az enyhülés jegyében - az együttműködés lehetőségeiről tárgyaltak.”)

Huszonnégy éves voltam, sem szkeptikusnak, sem borúlátónak nem nevezhető, cinikusnak, úgy hiszem, pláne nem. Valószínűleg még nem olvastam a már akkor is imádott Arany János Civilizáció című, nem túl gyakran idézett kis remekét:



Ezelőtt a háborúban

Nem követtek semmi elvet,

Az erősebb a gyengétől

Amit elvehetett, elvett.



Most nem úgy van. A világot

Értekezlet igazgatja:

S az erősebb ha mi csinyt tesz,

Összeűl és - helybehagyja.



Mert voltaképpen - ennyi az egész. Mindössze.

Negyven év múlva csak rájövünk végre.