Arany

Nem igaz, hogy egyformák az autópályák. Aki eleget lófrált Európában, pontosan tudja, hogy a romániai pálya masszív szürkesége és a felette feszülő hűvös, kemény ég egészen más, mint a horvátok nett pályái felett az az ultramarin, más illat is száll be a csíkra leengedett ablakon át, más az erdélyi fenyő illata, mint a horváté, és megint más az osztrák pályák méla, tiszta unalma.

Míg kelet felé az út lassan folyik előre, ráérősen, mintha Andrzej Stasiuk ülne az ember mellett, cigarettázgatva, míg a jármű áthalad a tájon, Kelet-Közép-Európán, ahol az útra a házak a hátukkal fordulnak, és az udvarban néhol magasan áll a szemét, ott, ahol már a csecsemők is fáradtan születnek, ott, ahol utoljára az ember dédszülője élhetett tisztességes munkából tisztességesen, addig a horvát oldalra érve tele lesz minden tengerrel és fénnyel, pedig nem sok minden jobb, de mégis, ott van a tenger ígérete már a zágrábi körgyűrűben, ott a Ravna Gora-i pihenő mellett az autópálya melletti medvealakban, és végül ott van maga a tenger a rijekai nagy toronyházak mögött, ott bukkan ki először, amint az ember kijön az Uckából, és a boldogságtól ordítani tudna.

A német autópályák és az osztrák pályák megbízhatóan semmilyenek, legalább trash metál kell hozzájuk, vagy vegytiszta Bach, míg az embert mintha nemcsak a fogyó út, de a szíve is vinné Keletnek, Délnek, elfelé, akármerre, csak ne maradjon a sima tökéletességben, ahol nem érnek egymáshoz az emberek, amikor köszönnek.

Az olasz autópálya mind között a legkülönösebb. Repedezett és gondozatlan, némelyik egy olyan korba visz, amely már elmúlt, mégis olyan az út is, mint Olaszországban akár egy szeméthalom: arányos.

Éjjel jó menni arrafelé, döngetni át a hosszú alagutakon, amelyekben máshogy visít a kerék, mint a szabad ég alatt, bújócskázni a kiszaggatott hegyek között, vagy hajnalban, amikor a földet az égtől eloldja az emlékezés abban a sávban, ahol egy napcsík megjelenik a horizonton, menni Dél felé, és egy másik autópályára gondolni Hollandiában, aztán megborzongani, ahogy az első cseppek leesnek, és szétterülnek a szélvédőn.

– Elég rágondolni? – kérdezi olyankor az eget az utazó, és figyeli, ahogy az ablaktörlő törli a vizet, jobbra és balra, jobbra és balra, és ahogy az autók alól fröcsög az eső. A holland esőre gondol. Aztán a német esőre. Kirázza a hideg.

– É la pioggia che va – énekli a fejében Caselli, aztán matat a zenék között. Keresi. Megtalálja.

Jobbra kell lemenni Ravennának. Az útjelző táblákat nem figyeli, belső iránytűje és órája van régóta, ha erre jár, igaz, autóval nem nagyon jár erre, inkább vonattal szeret. Autózzon, akinek muszáj.

Egyenletesen esik, folyamatosan esik, és ahogy Ravennába ér, hajlandó tudomásul venni végre az útitársát. Azért utazik legfeljebb vele, mert olyan, mintha egyedül utazna. Azt megszokta. Nagyon kevés útitárssal lehet jól egyedül lenni. Az olyan, mint a szinkronúszás a kilométerek és a tájak között. Bölcsnek kell hozzá lenni mindkettőnek. És nem szabad akarni semmit. Odaérni sem. Azt a legkevésbé.

Ravenna üres és nyugodt. A lehúzott ablak résén át hűvös levegő húz be. Mintha itt lenne az ősz. Mégsem. Az ősz nem ilyen. Az ősz aranynapokkal kezdődik, azokkal az aranynapokkal, amelyeket Hamvas annyira szeret. Az utazó is.

Még mindig nyár van. Hihetetlen – gondolja, és int az ég felé, amelyen kettészakad a felhőfüggöny, és ahogy a nap kisüt, meleg lesz újra. Az az olasz meleg. Olykor csak áll a napon, mint egy macska, és hagyja, hogy a csontja velejéig átsüsse, kiolvassza belőle a pannon telet, amely kegyetlen és kemény a mandulafáknak.

Lassan indul a templom felé, hogy üdvözölje Justinianust és Theodorát. A mágusok fríg öltözete jár az eszében. Aztán semmi. Egy idő után az ember nem gondol semmit. Minek.