Apokalipszis most is

Feledhetetlen az a londoni első oldalas újságszalagcím a két képpel. (Emlékszem, éppen Windsorba indultunk, és mintha az egész busz tele lett volna vele.) Az ember, akinek álma megvalósult: „Ho apó”, a kecskeszakállas vietnami kommunista vezér, Ho Si Minh volt, az ember pedig, aki meghalt az álom megvalósulásának betetőződésekor: egy amerikai kiskatona (majdnem kopaszra nyírt, ijedt arcú, nagy szemű, éppen-csak-már-nem-kamasz srác). Negyven esztendeje azokban a májusi napokban ott, Angliában vált történelmi ténnyé – még a huszonéves magyar ösztöndíjasnak is –, hogy az „egy ember álma, egy ember halála” publicisztikai fogás a vietnami háború végét, befejezésének napját rögzítette. Sajátságos formában, de annál tanulságosabban.

Az 1956 utáni világot jócskán megrázó, 1975-ben már tíz éve tartó vietnami hadművelet-sorozat a két világhatalom ikszedik „külső terepen” történő összeütközése volt: a szovjet kommunista terjeszkedésnek gátat szabni igyekvő amerikai fellépés leglátványosabban kétféle – mindkét esetben szánalmasan silány – következménnyel járt: a hosszan tartó öldöklés látványosan felszította a háborúellenes, amúgy is erőteljesen gerjesztett, sanda hátsó szándékokkal teli célokból támogatott pacifista mozgalmakat, amelyek – hippikkel, behívóégetésekkel, millióféle protest akcióval és hasonlókkal együtt – a kajánul a markába kacagó szovjet imperializmus kezére játszott, elfedve a valós helyzetet, növelve irántuk a naiv és hiszékenyen ostoba nyugati közvélemény-szimpátiát.

Vietnam maximálisan az oroszok kezére játszott, akik mind vadabbul pénzelték és fegyverezték fel a vietnamiakat, miközben kamaszkorukon éppen túljutott amerikai srácok haltak ezrével a trópusi pokolban. Mindez logikusan vezetett az 1975 május eleji, bizony elég csúfos vereséghez: az Egyesült Államok kivonulásához és nemsokára a két Vietnam kommunista zászló alatti egyesüléséhez – a nagy szovjet birodalmi győzelemhez.

A másik tényező viszont - ami a szovjet gyarmatbirodalom országai-ban zajló eseményeket jelentette - hosszú éveken át (nemzedékemmel együtt) vietnami szolidaritási gyűlésekre kizavart tömegeket („veled vagyunk, Vietnam!”), a mindenféle rémesen erőltetett segélyakciókat (kötelező bélyegvásárlástól szolidaritási műszakokig) mind primitívebb és átlátszóbb, egyre tenyérbemászóbb propagandát és hasonlókat mutatott. Szegeden 1966 decemberében és 1967 januárjában óriási, országos szintű botrány lett a Tiszatájban megjelent, Osztályfénykép című Ördögh Szilveszter-elbeszélés közléséből – az írásműben leíratott, miként szökdösött bőszen a nép a vietnami kényszer-összeröffenésekről. A szerzőt kicsapták a már akkor is vitézül Ságvári nevét viselő gimnáziumból, és úgy meghurcolták, ahogyan csak a hatvanas évek közepe táján egy negyedikes gimnazistát meghurcolni és megalázni/megfélemlíteni lehetett.

Vietnamért, ha úgy tetszik. Puszta szolidaritásból. („Veled vagyunk…”)    A vietnami háború, valljuk be, számos emlékezetes, igen nívós alkotást ihletett a Hair Milos Forman-féle feldolgozásától Coppola Apokalipszis most című filmjéig. Utóbbi láttán – alig fél évtizeddel a londoni újságcím után – az ember elmerenghetett azon, mi mindent is takarhatott a lelkek mélyén az „egy ember halála”-kitétel (az „egy ember álmáról” nekünk már akkoriban is kissé másmilyen fogalmaink voltak, mint a kecskeszakállas Ho elvtárs-apónak). A kétpólusú világrendnek idestova negyedszázada vége, jövő karácsonykor már azt ünnepelhetjük, hogy huszonöt éve nem létezik a reagani „gonosz birodalma” – és a Szovjetunió eltűnésével mostanra gyökeresen megváltozott az egykoron a szabadság honának tartott, gyöngéden szeretett, titkon csodált és őszintén tisztelt Amerika képe.

Alapjaiban megváltozott az egyetlennek kikiáltott világhatalom megítélése, amely mára a globalizmus új apokalipszisének és a körmönfont, mosolygó hóhérimperializmus megannyi kísértetének démonait szabadította a szovjet gyarmati uralom alól felszabadult országokra. Amely – egyik publicista kollégám találó kifejezésével élve – mára „paramilitáris, orwelliánus rendőrállamra” hasonlít leginkább, imigyen hozva egy új apokalipszis rémét a világba Iraktól Szíriáig, Afganisztánig, Líbiáig, Ukrajnától – ki tudja, meddig…

This is the end, my only friend, ez a vég, egyetlen barátom – énekelte a Doors az Apokalipszis most kezdetekor, miközben helikopterszörnyek zúgtak-köröztek a vietnami dzsungel fölött. Várom a következő első oldalas újságcikkcímet Londonból vagy Budapestről, mindegy. Hátha csak Egy ember álma lesz a címe. Vagy valami hasonló.