Apáti Miklós koporsója előtt

„Arcát a Holdnak, hátát a Napnak
vetné, s tudnia, hogy megmaradhat
három királyból egyetlennek –
s ha három királyok megjelennek
Kettő mindig muzsikál
A harmadiknak muzsikál.”

Ez a versrészlet, tisztelt gyászoló gyülekezet, Apáti Miklós Latinovits Zoltánt búcsúztató verséből való. Először 1977 októberében olvashattam, abban a vékony, fekete füzetben, amelynek bemutatója Lakiteleken volt, a művelődési házban. A füzet szerkesztője, Ablonczy László hozott a Latinovits-estre egy köteget, és mint tiltott gyümölcsöt kapkodta szét a közönség. Latinovits öngyilkos halálát lázadásként éltük meg, és ez a füzet drámai erővel idézte meg a Színészkirályt Illyés Gyulától kezdve Sütő Andrásig, Nagy Lászlóig, Czine Mihálytól kezdve Alexa Károlyon át Márkus Béláig, és jómagam a találkozó előtt Ablonczytól kapott példányt olvasva hívtam telefonon Apáti Miklóst, hogy verséhez gratuláljak és hívjam Lakitelekre, a Latinovits-estre.

Már az első mondata elrémített:

- Úgy hallom, hogy Ruttkay Éva nem lesz Lakiteleken.
- Kimentek a meghívók – dadogtam a telefonba. – Mit történt? Megígérte.

Ablonczy is megerősítette. Nem is egyszer. Mit történt?

- Mondanak mindent. Minden bizonytalan. A Latinovits-füzet sorsa is bizonytalan. Volt nem is egy pillanat, hogy betiltják, pontosabban szólva: nem engedélyezik a megjelenését, aztán csak korlátozott példányban és belső terjesztésre. Abban biztos lehetsz, hogy Ablonczy nagy dramaturg, addig formázza, alakítja a bizonytalan történetet, hogy lesz Latinovits-est Lakiteleken.

Valóban. Ha késve is, de Ablonczy megérkezett Ruttkay Évával, Vattay Elemérrel, fotókiállítással és egy nagy köteg Latinovits-füzettel. Apáti Miklós versét magam olvastam föl, Ruttkay Éva pedig Latinovits emlékével, könnyes szemekkel, hiteles mondatokkal köszönte meg a művelődési házba sűrített lázadó szeretetet, tapsot, és már vitték is tovább Szombathelyre.

Azon az estén Apáti versének minden mondata, szava fölragyogott, új értelmet kapott. 1977. október 25. volt. Ritkán találkoztunk, de mintha mindig ugyanazt a beszélgetést folytattuk volna. Évtizedek múlva az egyik lakiteleki filmszemle szünetében rákérdezett:

- Tudod-e, hogy október 23-a milyen napra esett?
- Keddi nap volt – feleltem.
- Véletlen, hogy akkor, ’77-ben október 25-ére, keddi napra szervezted a Latinovits-estet?
- Véletlen – mondtam.

- Ne mondd azt, hogy véletlen. Olyan szép ez a történet, hogy még igaz is lehetne. Nekem történelem, a versemben ott lüktet a forradalom szó. Akkor, amikor a sakál dalolt és a pacsirták vonítottak. Akkor, amikor a tegnap volt az úr és nem a holnap. Tudod ugye, hogy kit idéztem?

- Illyés Gyulát. A Latinovits-füzet bevezetőjét – mondtam.

Aztán arról beszélt rekedtes hangon, rosszkedvűen, miközben fölparázsló cigarettacsikkjéről új cigarettára gyújtott – szóval arról beszélt, hogy tovább csúnyul a világ, a sakálok megint védett állatok, a pacsirták pedig veszélyben vannak, tudom-e? Tudom, mondtam, és rosszkedvét azzal próbáltam oldani, hogy derűlátó népfőiskolai élményeimről beszéltem.

Ha csikorgott is benne a keserűség, életútján mindvégig egyazon cél vezérelte: látni, megtapasztalni és láttatni a valóságot, értelmezni és kimondani, ami történik vagy éppen megtörténhet. Ezt tette nyolc évig mint vegyész, aztán a film- és színházkritikus, az újságíró, a napilap robotosa, a vezető szerkesztő, és mindezt tudományos igénnyel, művészi alázattal.

Lengyel Balázs ilyen egyszerűen foglalja össze Apáti Miklós élethivatását: „Visszaszerezni közérzelmeink hitelét. Vissza a dolgos, nem kivételes életprogramú, de emberséges eszméktől vezérelt, mindennapi emberek számára. A mindenféle kipolcolt, flitteres álérzelmek korában ez nem is csekélység.”

Apáti Miklós költő, íróember, aki a maga, erősen zaklatott sorsát írásaiban újra és újra megélte, értelmezte. Mindezt átlényegítette verseiben, regényeiben, sőt legutóbb drámájában is. Egyszer rejtőzködik egy-egy versmondatban, máskor meg megadóan tárulkozik és mutatja vélt vagy valós magánéleti, közéleti sebeit. Tudatregénye, a Ne öld meg a fehér kígyót vagy látomásos regénye, A Fekete Gén elfojtott rémülete, aggodalma, a vegyészi tudás rádöbbenése a közeli esztendők várható történéseire. Nem tudott kívülálló lenni.

- Pedig jó volna hűvös idegenként járni, kelni – mondta legutóbb – és öt forintért kuglert venni – folytatta fanyar mosolyával –, de nem tudok kívülálló maradni. Minden velem is megtörténik, és ez nem panasz, hanem boldog rezignáció. Tudod-e, mi ez: boldog rezignáció?

- Versköteted címe.
- A versre is emlékszel?
- Nem nagyon – pironkodtam, mint akit a vizsgán rajtakapnak, hogy nem készült.
- Egyszer majd megbeszéljük ezt is – mondta, és akkor nem sejthettem, hogy ez az utolsó találkozásunk.

A temetése előtti lakiteleki éjszakában immár negyedszerre olvasom a Boldog rezignáció tizenegy tételét, versszakát. A százhuszonkét sorból az utolsó hatot idemásolom:

„Csekély jó is van abban a sokkban,
ami okozza szó-vesztésemet.
Végleges lesz a tömeges torzban,
a Bal kéz is ott a kinyújtott jobban,
adom, ha nem is kell, egész-szívemet
Hogy hihess helyettem valami jobbat.”

Gyászoló Gyülekezet! Kedves Miklós! Végezetül újra felidézem a Latinovits emlékezetére írt versedet, most teljes egészében:

„Játszott egyszer három király
pápaszemmel harmonikán
Ronggyal takarva édeni lelket
a Három király énekelget
Kit köszönt a három király
a születőnek muzsikál
De ha a születő is kínnal
halt hát húzzuk neki a víg dalt
Lakott bennünk is három király
háromból kettő még muzsikál
De az egyik jaj kidőlt
Istenem pedig tündökölt
Volt neki szép jegenye arca
erős ökle és forradalma
Bezárt kocka lett jaj halála
Istenem pedig muzsikálna
Vígságot hozna pusztulónak
fügét mutatna lerogyónak
Arcát a Holdnak hátát a Napnak
vetné s tudná, hogy megmaradhat
három királyból egyetlennek –
s ha három királyok megjelennek
Kettő mindig muzsikál
A harmadiknak muzsikál.”

Most Neked muzsikálnak a szavak, kedves Miklós, Neked muzsikálnak a gyászolók gondolatai, emlékei. Búcsúzik Tőled mindkét családod, első asszonyod, Zsuzsa asszony, az elsőszülött Miklós és a három fiúunoka és testvére, Balázs a két fiával, aztán a zengő ábécés Katalin művésznő, Bence fiával, a két fiúunokával és Bence ikertestvére, Ádám fiad. Búcsúznak Tőled a nagyobb család tagjai, rokonok, barátok, egyetemi társak, az egykori, legendás Film Színház Muzsika munkatársai. Búcsúznak Tőled, kedves Miklós, a Kis Újság, az Új Magyarország, a Napi Magyarország, a Gondola és végül a Magyar Hírlap tulajdonosa, szerkesztői, munkatársai, a békéscsabai Jókai Színház társulata, a Magyar Írók Szövetsége, és elköszönnek Tőled azok is, akiket pályára segítettél, akiknek sikerélmény, ösztönző erőforrás volt egy-egy elismerő mondatod.

- Beszélgetni kellene, sokat kellene beszélgetni – mondtad nemcsak nekem, másoknak is. Igen, mintha mindig ugyanazt az évtizedekkel ezelőtt elkezdett beszélgetést folytattuk volna minden alkalommal. Velem is, másokkal is. Majd folytatjuk a beszélgetést, kedves Miklós, az egyetlen, a több évtizedes, véget nem érő Nagy Beszélgetést. A mostani búcsút követő mondatot majd egyszer odafönn én is folytatom, folytatjuk, kedves Miklós.

Isten Veled! Isten velünk, kedves Család, kedves Barátaim.

Elhangzott Apáti Miklós temetésén
2016. július 25-én, Kispesten