Anna

A bal kezével a terítőt piszkálta, mint a festők és a dohányosok, ha sem ecset, sem cigaretta nincs a kezükben. Alig négy órát aludtak, így a szombat csikorogva indult, úgy, mint ahogy a köhögős buszok szoktak, ha lefulladnak a dugóban.

– Meséld tovább – motyogta Zsiráf a karja alól. Ugyanúgy szerette volna tudni, hogy milyen volt az ötvenes években a villamosok faülései­nek színe, mint hogy az ávósok bőrkabátja bokáig vagy lábszárközépig ért. Napokig nyomozott az interneten azután, hogy ezerkilencszázhatvannyolcban azon a bizonyos napon, amikor a hadseregünk átlépte a csehszlovák határt, épp mit adtak a tévében és esett az eső vagy sütött a nap. Máskor képes volt a külvárosi nyugdíjas otthonok kertjének kerítése előtt órákat ácsorogni, lesve, hogy mikor elegyedhet szóba egy-egy öreggel, akitől olyanokat kérdezett, hogy lila vagy kék tintát használtak szívesebben a húszas években az iskolában, és hogyan nézett ki a Moszkva tér 1942. február 13-án.

Most Lókötőre figyelt azzal a mély figyelemmel, ahogy az öregekre szokott, pedig Lókötő csak annyit ígért, hogy elmeséli neki, milyen volt a kilencvenes évek a lakótelepen, ott, ahol a rómaiak szertehagyott kövei meg a panelek úgy épültek össze, hogy ívet húz az idő lélektől lélekig.

– Bezárták az ajtókat. Az volt az első – mondta halkan Lókötő, mintha visszatekerte volna a filmet a fejében, hogy jól lássa azokat az éveket, amelyek a gyerekkora utolsó éveivel együtt csepegtek el.

– Azelőtt egy tömbön belül a gyerekek úgy jártak át egymáshoz az örökké nyitott ajtókon, mintha csak egy másik szobába mennének be. Valahol éppen volt vacsora vagy ebéd. Aztán zárni kezdtek mindent. A lenti kaput. A folyosókat ráccsal. És a lakásokat – mesélte.

– Anyám ki akarta dobni a könyvek egy részét – morogta Zsiráf –, de nem engedtem.
Ültek egy ideig csendben, és hallgatták, ahogy csöpög a csap.

– Aztán – mondta Lókötő óvatosan –, aztán egy idő után észrevettük, hogy már nem kell átvinni a tányéron senkinek a hétvégi süteményből egy darabot sem, mint régen. Nem volt kinek. Akik még nem költöztek el, azok összevesztek – mondta, és ő is piszkálni kezdte a terítő rojtjait.

– Amiatt, hogy ki kire szavazott? – kérdezte Zsiráf.

– Nem. Amiatt, hogy ki kire szavazhatott – mondta Lókötő, és felnevetett.

– Mire bezárták a gyárakat, már senki nem állt szóba senkivel. Tudod, mentek le reggel a boltba, zokni nélkül, papucsban, azzal a csíkos szatyorral sörért, elhaladtak a rohadó óvodaépület előtt, aztán befordultak a gazosba, a sarkon, ami park volt, végül ugyanezen az úton visszajöttek. Mindennap kétszer. Reggel és este.

A tévé. Az ordított az összes bezárt kalitkában, és néha elnéztem kívülről a házat esténként, amikor edzésről jöttem, mint egy hatalmas dobozt az isten terepasztalán, hogy minden nyitott ablakból ugyanaz üvölt. Ezen az ugyanazon vesztek össze – tette hozzá elgondolkodva.

– Egyszer találkoztam Annával a liftben. Az apja és az anyja is gyárban dolgozott addig. Kék és lila volt az arca, és amikor köszöntem neki, elfordította a fejét. Azt hiszem, nem nagyon volt mit enniük. Azelőtt sokszor vacsoráztam náluk – mondta tovább kopogósan, gyorsan, és emlékezett rá, Anna hogyan rázta le a kezét, és hogyan néztek aztán egymásra szótlanul, mint akik épp felnőnek. Ott. A liftben. A harmadik és a negyedik között. Aztán Anna kiszállt a negyediken.

– Majd írd meg – mondta hangsúlytalanul, és kiszállt. Mindketten írók akartak lenni. Lókötő néha még cirkuszos.

– Mi lett vele? – kérdezte Zsiráf, aki felemelte végre a fejét a karjáról.

– Másodikos gimis volt, amikor kibukott. Azt hiszem, örökre – válaszolta Lókötő.

Hallgattak. Figyelték a szemközti tömb egyik ablakát, mintha Anna kikiabálna nekik, hogy elmesélje, hogy hogyan is volt azután. De akárhogy figyeltek, a hangját sem kintről, sem belül nem hallották.

– Megígértem neki – mondta végre Lókötő.