Amiből nem engedhetünk

A (levél)író pár éve a New York Timesban szimplán „bóvliországnak” nevezte hazánkat, ahol diktatúra, egypártrendszer, udvaroncok hatalma érvényesül. Tanulságos írás volt, mert egyetlen szava sem volt igaz. Nehéz ilyet írni. Válaszoltam rá. Angolul is.

A mostani levél Soros György önzetlen áldozatkészségéről szól, amelyet a jóember a tanulás, a világ jobb megismerése érdekében fejt ki. Nem egészen biztos, hogy csak ez a célja, de fogadjuk el. Tíz dollárral indult ez a zseni is, de legalább a garázslegenda vagy valami derűs érték is lenne a milliárdok mögött!

Viszont Konrád megint ablakot nyit a múltra. Eszerint az egykori „Gyuri” úgy döntött, nem akar itt élni. Megértem, azok után, ami az 1944-es német megszállást követte. Erről a megszállásról viszont a levélíró elfeledkezik. Lehet, hogy szerinte inkább mi szálltuk meg a Harmadik Birodalmat. Valahogy így lehetett. Magyarország története Konrád szerint nem más, mint hogy a „nemzetiszocialista bőrkabátos fiatal férfiakat a kommunista-szocialista bőrkabátos fiatal férfiak váltották fel”. Ez lenne tehát a mi történelmünk az utóbbi időkben. Kizárólag a kívülről nyakunkra ültetett „bőrkabátos” gazemberek tobzódása. Szálasi és Rákosi története, esetleg Kádáré meg Tutsek Gusztávé. Az állítás logikája is sántít, mert ha a kívülről nyakunkra ültetett „bőrkabátosok” tettei alkotnák a történelmünket, miért is vennénk a nyakunkba megint a kívülről protezsált pillanatnyi (Momentum) „bőrdzsekiseket”?

E lenéző történelmi felütés után következik az ostor. Jön a „göbbelsi lendület”, a „két marokkal” mért antiszemitizmus. Az ürügy a CEU. Az ostorhegyet Konrád újra és újra felénk rántja. De vajon miben bízik? Hogy az arcunkon ott marad a nyoma? Silány cél. Van az arcunkon elég ránc és heg. A Közép-európai Egyetem megszüntetését – úgy gondolom – senki nem akarja. A működésében lévő szabálytalanságokat majd kiküszöbölik. Hacsak – most már csak azért is – a hatalomért folyó küzdelemben Soros és brigádja fel nem áldozza az egyetemet is. Kár lenne érte. Egy olimpiát már feláldoztak.

Nyilván ezt is másként látjuk. Mint más állításokat is. Ezek szerint nekünk nem kell a „sokféle Közép-Európa”. Éppen nekünk, akik a „visegrádi együttműködést” kezdeményeztük, és soha nem látott önuralommal fenntartani és fejleszteni akarjuk. Akik nemcsak a magyarság erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki megmaradását akarjuk, hanem akik minden európai kisebbség jogaiért kiállunk, egész Európában is. Közép-Európa itt van „bejegyezve”, nem az Óperen­cián túl. Az Európai Unió is szívügyünk, és tudjuk, hogy Brüsszel a központja. Ez a szövetség nagyon sokat tett ezért a kontinensért, nagy érték, de ha most a nemzetek, kultúrák, vallások, nyelvek feletti tumultussá akarja gyúrni a földrészünket, valami birodalommá, abból tényleg nem kérünk. Főleg, hogy megint „másodpolgárok” legyünk a kétütemű limuzinban. Ebből már elegünk volt a Trabantban meg a Wartburgban.

Egyébként Brüsszel tényleg nem megszálló hatalom, ha a „hatalmat” hagyományos értelemben vesszük. De mi tudjuk, hogy a megszállás nem csak fegyver dolga. A sarc és a deres, a szivárvány-iskolatáblán csattanó, ezer színre hullása sokkal veszélyesebb. Mint a trikolórunk szétesése, ha csak háromra színre is. S ezzel el is jutottunk Konrád György legijesztőbb állításához, amelynek lényege, hogy a magyar beruházások kilencven százalékát „európai adófizetők támogatásából fedezi” a kormány. Az állítás lényege, hogy Magyarország Nyugat-Európa kitartottja. Élősködő. Másképpen van, mint láttuk 1990 után, hogyan tüntették el iparunkat, kötötték gúzsba mezőgazdaságunkat, hogyan adósítottak el. Nem a Nyugat degradálta puszta piaccá, s még ebben is a másodlagos minőségű áruk felvevőhelyévé Közép-Európát. Nem úgy van az, hogy egyazon cégnek az alkalmazottja többszörösét keresi ugyanazért a munkáért Németországban, mint itthon. Konrád György úgy hiszi, mi élősködtünk Konstantinápolyon, Bécsen, Berlinen és Moszkván s most Brüsszelen is. Azon a városállamon, amely már az élősködés szimbólumává válik. S emellett évszáza­dok óta, de negyed évszázada biztosan kizsigereljük a gyanútlan „nyugati adófizetőket”?

A levélíró nyilván nem látja ennek az állításának – amely tételesen sem igaz – kiterjedt értelmetlenségét és romboló hatását. Hasznosabb lenne, ha hamut szitálna a kellemes itáliai fuvallatokban. Mert azt talán tudnia kellene, hogy a beruházásainkat támogató brüsszeli források nem adományok, s hatvan-hetven százalékuk vándorol vissza oda, ahonnan jött. A pályázatokat úgy hirdetik meg, hogy onnan biccentsenek.

Konrád György nem hagyja ki a „stadionkát” meg Felcsútot sem. Ziccer? Nem tudom, járt-e már ott. Harminckét kilométerre van Budapesttől. A stadionba háromezer-háromszázan férnek be. Egy sportra koncentráló bentlakásos oktatási intézmény. Iskola. Az egész országból, külföldről is fogad jelentkezőket. A stadion nagyon szép. Nem a „Felcsút” játszik benne, hanem a Puskás Akadémia. Talán ezt nem tudja, mert több sportriporter sem tudja. Nemzetközi tornákat, koncerteket is tartanak ott, érdemes meglátogatni. Turistákat is fogad. Munkát ad a környéken élőknek. Nyilván ezt is másként látjuk.

Viszont Konrád György „játék vonatocskát” is említ. A kisvasúton még utaztam, amikor Bicskéről Székesfehérvárig járt. Nagymamám és a sínpár mellett élő asszonyok vasárnaponként azzal jártak a piacra, árulni is meg vásárolni is. A vasút összekötötte az egész Vál-völgyet. Közösséget teremtett. Az emberek zöldséget, virágot vittek a városba, onnan meg szappant, ruhaneműt, gyufát, edényt s néha felesleges luxuscikkeket hoztak. Még könyvet is! Ha kellett, a rendelőbe mentek Bicskére, kórházba Fehérvárra. Ennek a vasútnak egy szakaszát most újjáépítették. (Hogy kik hagyták elpusztulni, ellopni, egy másik írás témája lenne.) Ez a szakasz már csak turisztikai célokat szolgál. A Kárpát-medence egyik legértékesebb arborétumához visz látogatókat. Ovisokat, iskolásokat, turistákat. Hóvirágot csodálni tavasszal. Őszi színvarázst szeptemberben. Micsoda méltánytalanság!

Meg kell mondjam, hogy e vasútról – pusztulása után – én írtam először nosztalgiával, s örülök neki nagyon, hogy újra működik. És legyen is egyre több ilyen múltból a jövőbe vezető ösvény. A budai Vár se a legutóbbi ostroma képét mutassa, de a János-kórház, meg az egyetemi elő­adótermek sem. A buszpályaudvarok, metrók és hidak sem. Ugyanis ezek az új és felújított stadionkák, vonatocskák, múzeumocskák, parkocskák, utacskák, kórházacskák, gyáracskák, hidacskák, erőművecskék, magtáracskák, gátacskák, óvodácskák, laborocskák és műtőcskék szerte az országban együtt jelzik, hogy élni és fejlődni akarunk. Nem vegetálni, nem csak túlélni. Mostani szorongattatásunkban sem.

Ezek a létesítmények éppen azt szolgálják, hogy az emberek élvezhessék a boldog gyermekzsivajt, figyelhessék az ifjak sugárságait. Akik aztán méltó környezetben tanulhassanak – a Közép-európai Egyetemen is –, dolgozhassanak és élhessenek. Különben úgy járunk, hogy fiaink és lányaink elhagynak minket. Unokáink pedig a szavunkat sem értik. És akkor magányunkban elvész a népünk.

Konrád György „legderekabb hazafias cselekedete” az lenne, ha elégedetlenségét, amely a legállandóbb tulajdonságunk, amióta Európába érkeztünk, s mennyire jogos is, értünk, és nem ellenünk fogalmazná meg. Mert a mi makacs élni akarásunk önmagában is rebellió, sőt fényűzés. Nem kevés kiközösítő szándék forrása is. Élet! És ebből mégsem engedhetünk!