Amerikai tömegek lázadása

„Mivel a tömeg igényt tart az önálló cselekvésre és fellázad saját sorsa ellen, és mivel ezt éppen most műveli, beszélek a tömegek lázadásáról.”
(José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása)

„Donald Trump kampánya megállíthatatlannak látszik. Az ő populista üzenete vonzó abban az országban, ahol a vagyon szélsőségesen oszlik meg, és a helyzeten nem is akarnak változtatni. Ez őt a Fehér Házba repítheti” – írja Holger Stark, a Der Spiegel washingtoni irodájának vezetője a lap angol nyelvű internetes kiadásában. Ezután Stark felsorolja azokat az egyébként jól ismert tényeket, amelyek Trump és demokrata párti megfelelője, Bernie Sanders kampányát oly népszerűvé teszik, hogy együttesen már az amerikaiak véleményének többségét képviselnék az uralkodó elittel szemben. Ezek közül a legfontosabb, hogy az elmúlt két évtizedben Amerikában két párhuzamos világ alakult ki, a szupergazdagoké, akiknek a vagyona exponenciálisan növekedett, és ma már a négyszáz leggazdagabb amerikai az összes vagyon hatvanegy százalékát ellenőrzi, míg ugyanebben az időben egy átlagos család éves jövedelme ötezer dollárral csökkent.

A valamikori amerikai álom azt ígérte, hogy bárki, családi hátterétől, bőrének színétől függetlenül sikeres lehet, és ez az ígéret tartotta össze az egyébként igen különböző társadalmi rétegekből álló amerikai nemzetet. De amikor két fizetés nem elég ahhoz, hogy egy család tisztességesen megéljen, ez az álom szertefoszlik, és az amerikaiak alternatívát keresnek akár Trump, akár a szocialista programmal kampányoló Sanders személyében. Ötvenöt évvel ezelőtt John Fitzgerald Kennedy a beiktatási beszédében azt mondta, „Ha egy szabad társadalom nem tudja megsegíteni a sokakat, akik szegények, nem tudja megvédeni a keveseket, akik gazdagok”. És a hatvanas évek valóban az amerikai álomról szóltak, nemcsak a gazdaság fejlődött gyorsan és széles rétegek élvezték az ország gazdagodását, de olyan tudományos eredmények is születtek, mint az ember Holdra szállása, amit az elmúlt fél évszázadban senki, igaz, maguk az amerikaiak sem tudtak megismételni. Kennedy figyelmeztetését a mai amerikai elit, az „establishment” elfelejtette, most Trump azt ígéri, hogy az amerikai álom ismét megvalósulhat.

Trump azonban milliárdos létére nem az amerikai elit, az establishment embere, és a befolyásukat veszélyben érző republikánus vezetők és különösen az amerikai világpolitikai hegemónia, az intervencionalista külpolitika fenntartásában érdekelt erők, az őket támogató sajtó- és tudásközpontok mindent meg is tesznek, hogy Trumpot lejárassák. Az őt támadók belekapaszkodnak a kétségtelenül éles, politikailag korrektséget lábbal tipró kijelentéseibe, miközben ha a kijelentések tartalmát nézzük, azok kétségtelenül az amerikai átlagember érdekeinek védelméről és egy kiegyensúlyozottabb világpolitikai szerepvállalásról szólnak.

Belpolitikájában például ígéri az adózási rendszer gazdagok számára kedvező kiskapuinak bezárását, a külföldre vitt munkahelyek visszahozását, az egészségügyi rendszer minden amerikaira történő kiterjesztését. Amikor az amerikai–mexikói határra építendő falról beszél, lényegében nem képvisel mást, mint a bevándorlásra vonatkozó amerikai törvények betartásának kikényszerítését. De ezt a republikánus pártelit talán még el is viselné, a legnagyobb felháborodást Trump a nem intervencionalista külpolitikai nézeteivel és különösen az izraeli–palesztin kapcsolatokról alkotott elképzeléseivel váltotta ki. Trump az iraki háborúról azt mondja, hogy az egyértelmű kudarc volt, Putyinról kedvező véleménye van, és úgy tartja, hogy elnökként meg tudna vele egyezni. Az izraeli–palesztin kérdésben Trump elnökként semleges félként lépne fel, ami az amerikai geopolitikai hegemóniát Izrael expanzív törekvéseivel összekapcsoló „neokon” pártelit számára teljesen elfogadhatatlan. Március elején a Republikánus Párt nemzetbiztonsági közössége egy kiáltvánnyal fordult a pártvezetéshez, amelyben kijelentették: „Mi alulírottak, a republikánus nemzetbiztonsági közösség tagjai igen különböző véleményt képviselünk Amerika világpolitikai szerepét illetően… de egyetértünk Donald Trump elnökségének elutasításában”. Az amerikai fősodratú sajtóban Trumpot el is mondják rasszistának, idegengyűlölőnek, homofóbnak, szexistának. Hasonlítják Hitlerhez, Mussolinihez, és természetesen az antiszemita jelző sem maradhat el, amit a reménybeli republikánus jelölt azzal hárít, hogy ő nagyon is kedveli a zsidókat, hiszen a veje is az. Az izraeli–palesztin kérdésben Sandersnek is problémái vannak. Rá ugyan nem lehet ráfogni, hogy antiszemita lenne, baloldali meggyőződése miatt azonban nem nagy híve Izrael terjeszkedő politikájának, ami elég nagy bűn az amerikai külpolitikát uraló neokonok szemében.

A liberális média gyakran úgy beszél a fősodorba nem illeszkedő két amerikai elnökjelöltről, mintha a politikai skála két végpontján helyezkednének el, kétféle szélsőséget képviselnének. Ugyanakkor ha elképzeléseiket részletesebben megvizsgáljuk, sokkal több közös van bennük, mint különbség. Az esetleg élesen eltérő retorikájuk ellenére mindketten azoknak a kisembereknek az érdekeit kívánják képviselni, akik az elmúlt évtizedek vesztesei voltak, és mindketten egy kiegyensúlyozottabb, nem intervencionalista külpolitikát akarnak folytatni. Az előválasztások eddigi eredményei azt bizonyítják, hogy ezt az irányzatot az amerikai választók, „a tömegek” nagy része támogatná. Kennedy annak idején egy beszédében azt is mondta, hogy „Akik a békés forradalmat lehetetlenné teszik, azok az erőszakos forradalmat elkerülhetetlenné fogják tenni”. Most még lehetőség van a békés forradalomra, ezt az amerikai establishmentnek – ördögűzés helyett – végig kellene gondolnia.