Aluljáró

Már a mozgólépcső is hidegen zörgött felfelé: a mélyben úgy vájtak egymásba a fogaskerekek, mint ahogy összeakaszkodik a kihűlt házasságban a férfi és a nő a legvégén, amikor tüzet már nem sikerül csiholni, hiába vág húsba a hús, fémbe a fém.

– Nem szeretem ezt az aluljárót – mondta ki Zsiráf, amit mindhárman gondoltak. Voltak a városnak olyan pontjai, amelyeken legszívesebben csukott szemmel és befogott füllel mentek volna át.
Lókötő a Keleti pályaudvar környékét utálta mindenekfelett, eszeveszett indulattal, Hordó megmagyarázhatatlan okból a Szilágyi Erzsébet fasort kerülte, Zsiráf meg a Hungária körútra nem volt hajlandó betenni a lábát. Ahogy mondta, azon az úton nincsenek színek.

– Egy árva darab szín sincs. Semmi. Nem hogy szürke, hanem nincs színe. Érted? A szürke, az egy szín. De ennek nincs színe. Semmilyen színe. Amilyen hosszú, olyan hosszan nincs színe, és még sötétben sincs színe – kiabálta kétségbeesetten egyszer a Petőfi Csarnok előtt egy júniusi estén egy Tankcsapda-koncert után, amikor rá akarták venni, hogy szálljanak fel a villamosra. Végül gyalog mentek, másfelé. A Ferenc körúti aluljárót mindhárman utálták. Már előtte három megállóval utálták, mint a város összes rossz pontját. Mint a Blaha Lujza teret és az egész Rákóczi utat, a Határ utat, a Népligetet, a Boráros teret és most már utálták a Kossuth Lajos utcát is, pedig azt egyszer, nagyon régen, a kilencvenes években szerették.

– Mitől romlik el egy utca? – dörmögte Hordó, ahogy lelépett a mozgólépcsőről, és csókot dobott a festett szőke, nagy darab ellenőrnő felé, akinek a bőre a dohánytól barna volt és szemcsés, mint a rossz tévéadás –, és mitől romlik el egy aluljáró?

– Ettől a fénytől – mondta Zsiráf, és felmutatott: a hatalmas térrel részvéttelenül birkóztak a magasba szerelt fehér neonok.

– A hidegtől – felelte Lókötő, és érezte, ahogy az ujjvégein felkúszik a nyirkos december, végig a karjain, a válláig, és aztán odaül, mint ahogy a fájdalom szokott. Elfért mellette.

Csak Hordó nem mondott semmit. Cigarettáért kotort a zsebében egy hajléktalannak. Vagy tízen voltak. Mindegyik másik sarokban. Lókötő könyékig túrt a zsákjában az apróért, míg Zsiráf a bontott sörét adta oda, pedig épphogy kiszisszentette a dobozt, ahogy kiléptek a metróból, bár bizonytalan volt, hogy épp ez is tilos-e minden más mellett.

– Meg fognak fagyni – suttogta Lókötő, és megfogta Hordó könyökét, mintha az csinálhatna valamit.
– Lehet – bólintott Hordó, és mindketten hátrafordultak, arra, ahol leszalad a mozgólépcső a fűtött megállókhoz.

– Könnyű megfagyni – tette hozzá, mintha tolmácsolná, mit mond Budapest, amelynek testében itt-ott acéllépcsők mozognak és hajlatain sínek haladnak szerteszét.

– Mitől lesz egy város rossz? – lehelte Zsiráf a lépcsőn felfelé menet a kesztyűjébe, amelyet véletlenül nem felejtett otthon, és amikor megállították a tanúk, hogy tanúskodjanak, hármuk közül egyedül ő megállt.
A tanúk egyike Krisztusról vagy Istenről vagy mindkettőről beszélt. Nem figyelt oda.

– Járt már odalent? – kérdezte váratlanul a nőtől, aki elnémult.

– Ott lent volt már? – tette fel újra a kérdést, de a nő nem válaszolt. Zsiráf a kezébe nyomta az egész doboz cigarettáját. Vagy két szál ha hiányzott.

– Menjen le. Ossza ki. A kezükbe adja, egyenként. Vagy vihet valami mást is – mondta neki.

– Én nem – válaszolta végül határozatlanul a Tanú, és szétnézett, hová tehetné le a dobozt, amely égetni látszott a tenyerét.

– Akkor mi igen? – kérdezte Hordó, aki a jelenet alatt visszatáncolt Zsiráf mellé, és odahajolt, mintha a nő arcát vizsgálná.

– Hogy javára lehessek az összes élőlénynek – suttogta neki közelről, egészen közelről, és látta, ahogy a rémülettől tágra nyílik a Tanú szeme, míg társa ellép mellőle, hogy mentse az irháját.

– Ne féljetek – csatlakozott Lókötő, aki a menekülő térítő kezébe ejtette a zsebében talált fél tábla csokoládét. Még az előző télről maradhatott ott, odalent fedezte fel, amikor apró után túrt. Chilis csoki volt. Csak az lehetett.

Amikor az Üllői út közepéről visszafordultak, a tanúk még mindig ugyanott álltak, az aluljáró lépcsőjének legfelső fokán.