Álom és ígéret hava

Magyar alkotásról és komoly, igényes, nem többmilliárdos költségvetéssel készült és nem is enyhén szólva szuperdivatos témát feldolgozó műről van szó, aminek persze így aztán hivatalos, nagydíj-elismerésre a leghalványabb esélye sincs – de bánja a fene. Sőt.

Jelképesen sokatmondó, hogy elszakított területen, a trianoni határtól alig tizenöt kilométerre „amarra”, színmagyar kisvárosban élő rendező produktumát vetítik most a fővárosban – néhány hete kétrészes változatban ment a közszolgálati tévében is –, az meg még inkább, hogy a cím és a tematika is a Magyarországtól elcsatolt vidékről érkezett, enyhén szólva nem véletlenül.

Bicskei Zoltán magyarkanizsai rendező Álom hava című álom-alkotása megrendítő, elgondolkodtató, elképesztő mélységekbe leásó és minden felelősen érző, magyarként létező magyart megrázni képes film. Eurázsia mélyéből fölpárázó álom, Tamási Áron Féja Géza által méltatott Jégtörő Mátyásához vagy a kiváló erdélyi drámaíró, Kocsis István néhány éve bemutatott, nagyszerű színpadi művéhez, A fény éjszakájához hasonlítható. Magyar relációban az erdélyi gyökerek aligha véletlenek: hosszú-hosszú időn át a transszilván szellem volt az, amely talán a legérzékenyebben és legsajátságosabban, olykor álomszerű, szürreális, Bicskeiéhez hasonló víziókban (is) tudott rezonálni a legnagyobb magyar sorskérdésekre – igényes és felkavaró módon. Úgy, ahogyan most is láthatjuk.

A török hódoltság végén, 1690 decemberében vagyunk, valahol a letarolt, teljesen elnéptelenedett Délvidéken. A valamikor gyönyörű Árpád-kori katedrális maradványai között meghúzódó bujdosó szegény magyaroknak megjelennek a nagy ősök, Attila és Szent László, Hunyadi Mátyás és IV. Béla, elődeink táltosa és múltunk megannyi démona, és ebből a pokolbugyorból örvénylik lassan elénk magyar fátum és magyar élni akarás félelmetes kérdéskomplexum-özöne. Súlyosan kínzó kérdések és válaszok, gyötrelmek, kételyek, félelmek, bölcsességek.

A fenséges romok között ezredévek szellemei susognak, Ady ős Kajánja, az eltévedt keleti lovas és a töb­biek, csupa ősök, csupa hajdani eszelősök. (A Délvidék legmegrendítőbb, valóban festői és fenséges Árpád-kori katedrálismaradványánál, a híres aracsi pusztatemplom romjainál forgatták a filmet.)
A régi magyarok költői szépségű hónapelnevezései – január: fergeteg hava, május: ígéret hava, jú­nius: napisten hava, július: áldás hava, szeptember: földanya hava, december: álom hava – meghatott lelkendezésre késztették egyik kolléganőmet. Beszédes, igen jelentőségteljes reakció volt: megmutatta, mennyire lehetnek fogékonyak a mai magyarok arra a világra és arra a múltra, amit egy különleges, sajátosságában rendkívüli műalkotás most elénk sugároz.

A megmaradás és a nemzeti jövő kérdései (no meg, ne kerteljünk, véres komolyságú nemzetstratégiai dilemmák) az Álom hava látomássorozatai után úgy maradnak meg előttünk, hogy némi dermedtségből kibontakozva, az Úr 2017-dik évének közepéhez közeledve fel kell kiáltanunk: hiszen a világon semmi sem oldódott meg igazán megnyugtatóan 1686 vagy 1690 óta – kik vagyunk, mik vagyunk, mivé lettünk és legfőképpen: ebben a helyzetben mi lesz, mi lehet velünk, Európa végromlásának kezdetén, megedződve bár, de kissé tán törve is?

Zord magyar idő-december – álom hava, midőn természet és élet, állatok és emberek legszívesebben csak téli álomba merülnének. Ezt a magyar életsors-víziót azonban tavasszal mutatják be és májusban – ígéret havában – is lehet még látni. Úgy lehet, idő-tér koordinátákban végképp nincsenek véletlenek. És bár Bicskei Zoltán filmjének vetítésekor gyaníthatóan nem fognak tömegek tolongani a pénztárak előtt, és a Kincsem háromszázezres nézőszáma körülbelül úgy fog aránylani az Álom haváéhoz, mint az oszmán birodalmi sereg létszáma Kőszeg védőié­hez. Csakhogy oszmán birodalmi sereg már nincs, Kőszeg viszont, akárcsak a kitűnő folyóiratnak is nevet adó Aracs temploma: váltig áll, létezik. És magyar.