Állomás

Az autót dobálta az út a kanyarokban, és Lókötő a résnyire lehúzott ablakon át szimatolta a nyáréjjeli hegyek szagát.

– Addig megyünk a szerpentinen, amíg félsz. Ha már nem félsz, akkor mehetünk majd az autópályán, de akkor már nem akarsz majd az autópályán menni – mondta Hordó, Zsiráf meg hátul röhögött, és Hordóval együtt mondta annak minden mondatát, mintha szinkronizálna, hangalámondással. A mondatokat volt ideje megtanulni tíz év alatt, amíg együtt kószáltak délen. Hol vonattal indultak neki, hol gyalog, hol busszal, hol valami kölcsönautóval. Aludtak erdőben, parkban, buszpályaudvaron, luxusszállodában és sátorban, aludtak véletlenül egy garniszállóban is, ahol a főmadám a horoszkópjuk alapján sikert és pénzt ígért mindenkinek, aki betévedt, csak Hordót meglátva vetette a keresztet, mint egy eszelős, azt hajtogatva, hogy bolondoknak nem jósol. Máskor egy kis vasútállomás fekete-fehér kőpadlós várótermében ragadtak valahol a hegy lábánál, ahol a hajnali eső úgy kopogott az ablakon, mintha zongorázna az üvegen a víz, és Lókötő nézte, hogyan lesz kint a szürke derengés egyre fényesebb, aztán nézte a padon a csecsemőpózban a hátizsákjára tekeredett Zsiráfot és a horkoló Hordót, nézte az állomás jegypénztárának lehúzott redőnyét és az ablak fölött az órát, amely épp fél hetet mutatott, nézte a köröskörül hegyet, míg érezte a fejében az átvonatozott éjjel könnyű fáradtságát. Amikor a forgalmista, egy ráncos, barna bőrű öreg kijött, hogy köpjön, Lókötő épp csak kibiccentett az esős ablakon, de az öreg már kérdezte is a szemével a kávét, és amikor kiment hozzá, a kezébe nyomta. Nem beszéltek. Csak az öngyújtó lángja mondott valamit, aztán az öregnek a cigarettát a dobozból kiütő mutatóujja, majd ahogy hátralépett és feltolta a homlokán a sapkát, az a mozdulat, aztán a hegy szólt közbe, hogy egy óra múlva kiderül, utána Lókötő mondta a hegynek az égre fújt füsttel, hogy tudja, minden évben és mindennap kiderül reggel kilencig ezen az állomáson ilyen tájt, aztán az öreg harákolt egyet, hogy ezt jól tudja, tényleg kiderül, végül valami vonat is megszólalt messze, és kezet fogtak, aztán újra bement, hogy a küszöbön megállva észrevegye, hogy míg bemegy, örökre ott áll az öreggel, örökre beszél a heggyel, Hordó és Zsiráf örökre épp ránéznek álmos szemmel, épp csak felébredve, örökre épp reggel fél hét van, aztán örökre kilenc. Végül ahogy megjött a vonat, mentek tovább, dél felé. Aludtak fenyőfa alatt, és aludtak autóban is, a legjobb mégis az volt, amikor abban a kőházban aludtak, ahol a leander behajolt az ablakon minden este hatkor a függöny résén, mintha köszönne, és Lókötő észrevette, hogy a kőház ablaka és a röpke függöny és a leander most már örökre játszik este hatkor abban az egyetlen pillanatban, amelyben ő az öreggel a kávét issza fél hét és kilenc közt, és a hegy megszólal, és Hordó és Zsiráf ránéz álmos szemmel, és amelyben továbbindulnak, és amelyben fél a szerpentinen.

– Érzed a szagát? – kérdezte Hordó egy döccenős kanyar után, és Lókötő, ahogy kilógatta a fejét az ablakon, benyelte a sós víz illatát, majd meglátta, ahogy egy sávban narancssárgán nyílni kezd az ég. Fél óra múlva kibukkant előttük a rijekai öböl. Az utolsó métereken elfelejtett félni. Az öreg valahol tíz kilométerrel arrébb rágyújtott, a dalmát ablakon behajolt a leander, a trieszti kuplerájban a madám ásított, a fenyőfa, amelynek lehajló ágán hintázni szokott a titkos öbölben, végigremegett, amikor Lókötő erősen rágondolt, aztán, ahogy leértek a kikötőbe, a mocskos bódé felől, ahol csak a csavargók állnak meg, belebodorodott a nyári reggelbe a második kávé illata.

– Na, idáig hoztalak, most már vezess – mondta Hordó, aztán visszanézett a reggeli napra.