Az ellenfelei ezt úgy mondják: büdös nagy komcsi volt. Most meg nem komcsi, hanem konzervatív/liberális/illiberális/neoliberális/nemzeti/européer/újbalos. Valamelyik, ami most divatos, a kívánt aláhúzandó. Mindenesetre továbbra is sikeres.
Az, aki tudni véli, hogy a Közepesen Híres Úr egykor büdös nagy komcsi volt – amit mellékesen mindenki tud, csak a barátai nem tartják illendőnek, hogy ilyen kicsiségekkel foglalkozzanak –, szóval ez a másik úr sem volt épp sikertelen ember Kádár alatt, még akkor sem, ha sikeres sem volt. A publikációs jegyzékéből például úgy tűnik, publikálhatott. Azt mondják, lakást vett. Csehszlovák autót és endéká turmixgépet. Volt kenyere, bora is volt, és nem állt ott a személyi követő éjjeli dalt fuvolázva az ablaka alatt. Nem tudjuk, hogy tetszett-e neki Kádár alatt, nem mondta, mindenesetre nem tiltakozott. Nem tüntetett, nem írt röpiratot, a szamizdatot még ’89-ben is rizikósnak ítélte, ezért legfeljebb belenézett, ha úgy alakult. De igyekezett, hogy ne alakuljon úgy. Azt beszélik, párttag is volt, mert nem néztek volna rá jó szemmel, ha nem az. Tudja az ördög. Az, akit Bulgakov mutatott be nekünk. Nyaranta kapott két hét vállalati üdülést. A vállalat ingóságait egyébként minden lelkiismeret-furdalás nélkül hazavitte, vagy ahogyan tréfásan mondta, átvette szocialista megőrzésre. Ceruzák, tollak, néhány papír, füzet, egy kis benzin, építőanyag a hobbira. Ilyenek. Csak annyit, amennyit mindenki. Mindenesetre nem exponálta magát. Sem büdös nagy komcsiként, sem ellenállóként. Elvolt. Élt. Így lehetett.
A szomszédja meg utálta ezt az egészet, de családja volt. Befogta a száját, és a gyerekeit is arra tanította, hogy fogják be a szájukat. De a vállalati üdülést elfogadta, ahogy a Szocialista Munka Hőse kitüntetést is. Próbálta volna meg nem elfogadni. És akkor ott voltak még a zsarolással beszervezettek. Vagy azok, akik egyszerűen csak lakást akartak, nem társbérletet a szülőkkel, és az elvtárstól cserébe kértek valamit. És a tudósok, akik kutatni akartak, de csak úgy lehetett, ha teljesítik a késő Kádár-kor idióta balettjének néhány kötelező kűrjét.
És az anyák, akik felhívták a párttitkár ismerőst, hogy segítsen felvetetni a gyereket az egyetemre. Meg a lehajtott fejűek mindenhol, akik nemcsak a szabadságban nem hittek, de már a belső szabadságban sem. A létra bennük volt, de keresztben.
Ők benne voltak? A hallgatás benne levés? A hallgatólagosozás az benne levés? Vagy csak a tett? Hol kezdődik a tett? Hol kezdődik a nem benne levés? Hol volt a határ? Van valami objektív mérce arra, hogy hol volt határ? És valaki elmesélné, hogy a Közepesen Híres Úr Kádár-kori karrierje vajon milyen módon választható el a közegtől, amelyben karriert csinált, és a Kádár-kor utáni karrierje hogy választható el a közegtől, amely ezután is hagyta karriert csinálni?
Kimondtuk, hogy mi tekinthető részvételnek, a részvételen belül bűnnek, ki volt a diktatúra fenntartója és ki az áldozata. Kimondtuk, hogy hol válik el a kettő. Adott esetben lehet két, ugyanannyi idős, akkor már felnőtt magyar állampolgár közül, akik pontosan ugyanazt a karriert futották be, pont ugyanolyan javakat szereztek, az egyik áldozat, a másik pedig bűnös, pusztán azért, mert egyikük önként, a haszonszerzés céljával, másoknak kárt okozva futotta be ugyanazt a pályát, amit a másik a sors által pofozva, másoknak kárt sehogy sem okozva?
Egy partiumi buddhista tanító ezt elég egyszerűen mondta, igaz, egy kicsit részegen: a patkányság és a nyúlság nem a körülmények és a rendszerek függvénye. A patkányság és a nyúlság hidegben, melegben, a császárság korában, a köztársaság korában, Kádár, Ceausescu alatt és most is létezik. A karrieristának karrier kell, nem haza és nem eszme. A seggnyalónak segg kell, nem cél és nem ideológia. Az áldozat meg akkor is kussol, ha nem kellene neki. Ezt szokta meg. Aztán van a patkánynyúlság. Azzal végképp nehéz mit kezdeni.
Akkor, amikor erről beszéltünk valahol a Kazinczy utcában, rugdalva egy követ magunk előtt, nyár volt, szertelen, gyönyörű, hirtelen nyár, valamikor tizenöt éve.
„Akkor azt mondod, mindenki benne volt?” – kérdeztem eléggé elhűlve, pedig tűzött a nap.
„Azt. A konszolidált diktatúra lényege, hogy mindenki benne van, aki életben akar maradni, és mindenki a benne megnyilatkozó létmód szerint van benne. A patkány és a nyúl és a patkánynyúl is. Aki meg nincs benne, az vagy börtönben van, vagy elmegyógyintézetben, mint Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a fiatal költő, aki Hontalan néven szokta publikálni verseit. Vagy ott állnak a háza előtt a személyi követők, akik néha dalra fakadnak, és lassan kicsinálják. Most meg már nehéz lenne százalékarányosan elosztani a megbocsátást, ha már a büntetés elmaradt. Ha tovább akarunk lépni. Feltéve, hogy tovább akarunk lépni – mondta, és továbblépett, az egyik lábával a járdaszegélyen, a másik lábával az úttesten gyalogolva, mint Ringelhuth gyógyszerész. – Csak az a baj, hogy amíg sokan vannak ezek a patkányok meg patkánynyulak, nehéz tőlük továbblépni, mert minden állat a természetének megfelelően viselkedik, függetlenül a körülményektől” – tette hozzá, és elindult körbe-körbe, mint egy veszett eb.
Ami azt illeti, valahogy hiszek neki. Talán mert őt még Ceausescu tanította volna a comme il faut-ra, de képtelen volt elsajátítani az ottani modort, az itteni azután meg még viccnek is gyenge volt neki.
Nem csoda: a horoszkópja szerint is oroszlán. Vagy ahogy az egyik hozzá hasonló mondja, szabad hajdú.
Nincs is semmije. Se karrierje, se lakása, de még egy rohadt Skodája se.