Akkor, később, most

Ráadásul olyan érzelmi-morális többlettel, amit a szülőváros semmihez sem hasonlítható, szívet-lelket melengető varázsa jelent: a tovaröppent ifjúsággal, a szüleink sírjával, édesbús női nevek több mint vonzó tulajdonosaival – és így tovább…

Néhány, a szülőhellyel kapcsolatos kérdés váltig gyötrelmes lehet. És úgy tűnik, az is marad, makacsul.

Egy-két szikár tény mutatóba: szülővárosom, Szeged hosszú időn át kifejezetten hírhedett helynek számított. Köztudott, hogy annak a Csongrád megyének volt – enyhén szólva stílusosn megfelelve – a székvárosa, amelyet a Kádár-korszak utolsó évtizedében országszerte „Pol Pot-megyének” hívtak. A forradalom leverésétől egészen 1985-ig (!!) egyfolytában uralkodó, Kádár(ék) által évtizedekig helyén hagyott és passzív nemtörődömséggel egyáltalán nem háborgatott helyi pártvezér, Komócsin Mihály („Milu”) és bandája olyannyira tobzódhatott, hogy legújabb kori, hosszúra nyúlt tatárjárásuk irtózatos, máig ható és élő nyomokat hagyott a szegedi közéletben, a kulturális, társadalmi állapotok, a szellemi élet és a város általános közegének, légkörének jóformán minden területén. A szegedi értelmiség szinte minden valamirevaló egyedét elüldözték: közmondásos volt, hogy pl. egyetemi berkekből hány nagynevű szaktekintély hagyta el kényszerűen a várost (menekült el?), jellemző példa, hogy a három professzor közül, akiknél az egyetemen felvételiztem, a katonai szolgálat letelte után, az egyetemi tanulmányok megkezdésekor (vagyis egy év múlva) egy sem volt már Szegeden… A párturalom és a pártbürokrácia egészen más szintű és intenzitású volt, mint a kádári szovjetgyarmat-ország más részein. Így aztán nekem a szerves folytatást bizonyító Botka-korszak elemzései, Szeged 91 éves irodalom- és helytörténész doyenjének, Péter László bátyánknak vélekedésétől a Demokrata közelmúltbéli impozáns Botka-portréjáig túl sok újat nemigen mondhatnak – végső soron csakis azt bizonyítják, mily szívósan és mennyire változatos formákban él és hat tovább a sajátságos szegedi ős-sztálinista-kommunista hagyomány…

Csakhogy: nemrégiben kezembe került egy könyv, egy fiatal szegedi történész, Jancsák Csaba munkája, amely semmi mást nem mutat be mindennél meggyőzőbben, mint az egyébként (felületesen) már eddig is ismert tényt: a legújabb kori magyar história vezérlő csillaga, a dicsőséges ’56-os foradalomnak és szabadságharcnak indítószikrája (ahogyan Jancsák fogalmaz) éppen Szegedről gyújtott csoda-fényt az egész országban. Ám hiába tudtuk, tudjuk ugyan, hogy a mi egyetemünk oly jól ismert Auditorium Maximumában alakult meg október 16-án a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), a történész bebizonyítja, igen szuggesztíven és megyőzően elénk tárja: egy álló héten keresztül, 16-tól 23-ig a szegediek járták keresztül-kasul a megcsonkított-megszállt Magyarországot, istenigazából ők lázították-mozgósították, ők világosították és rázták föl a miskolci, a pécsi, a debreceni, a győri, az egri és a többi város tanulóifjúságát, de még a fővárosiakat is – nemcsak indítószikra voltak, de a tűz csiholói, a legszebb, a legmaradandóbb, a legbátrabb és legtisztességesebb ősforrások – a Forradalom maga.

Igen: ugyanez a Szeged. Ugyanez a város. Akkor.

Tanácstalanul és döbbenten állhatnánk most, akárcsak e sorok írója, valahányszor – viszonylag gyakran – hazalátogatván szeretett szülővárosába, szembesül a jelen nem túlságosan szívderítő valójával, Botkástul, helyi fideszestül, régi kísértetek baljós megjelenéseivel. Ám a könyvek és az általuk módosított, árnyalt képek idővel a felülírható jelen biztató képét vetítik elénk. Némileg bizonytalan kontúrokkal még, de azért már jól észrevehetően.

Amikor a miniszterelnök most a közelmúltban Szegeden járt és – tetszett, nem tetszett – a szocialista polgármester fogcsikorgatva bár, de kénytelen volt (el)fogadni mindezt: voltaképpen a jó hatvan évvel ezelőtti, országjáró MEFESZ-aktivista fiatalok tettek látogatást „a torony alatt”, ahogy a szegediek a városházát hívják. És így talán a jövő is elkezdődik egyszer abban a városban, ami – mégis, mégis! – annyira, de annyira kedves a szívünknek.