Vélemény és vita
Ajtóról ajtót nyitni
Sokáig nem értettem, miért is taksálják az „emberöltőt” átlagban harminc esztendőre
Aztán megtudtam, hogy nem egy egész emberi életről van szó, hanem csak az emberi nemzedék felnövekedéséhez, kifejlődéséhez szükséges időről. Honnan számoljuk, mindegy is, hiszen mindennap születik egy új élet. Ajtót nyit a jövőre, pislogva, de gyermekszerelemmel, bátran. Van, akinek elegendő kevesebb idő is, másnak meg több kell. Lehet történelmi eseményekhez viszonyítani, vagy saját sorsunkban elhelyezni az emberöltőt. Egyetlen, ha jut, elég lehet, s ezalatt teljes emberi életet élhetünk, másnak több is kevés, hiányérzettel távozik el erről a Földről.
Egy emberöltővel ezelőtt, 1988-ban már úgy éreztem, felnövekedtem a nagy feladatokhoz. Feleségem, gyermekem, lakásom, könyvtárosi állásom, sőt kölcsönöm is volt már, amit törlesztettem. Kétütemű Wartburg járművem is, Zöldszemű szörny volt a neve.Az enyémmel együtt ebben az évben egymillió-hétszázezer autó járt a magyar utakon, de még mindig háromszázkilencvenezren várakoztak gépkocsi-kiutalásra, ha van még egyáltalán valaki, aki emlékszik erre a szocialista találmányra, remegő álomfátyolon át.
Januárban leadtam az egyetemi doktori disszertációmat, egy-két írásom is megjelent üzemi lapokban. Fizetésem 6780 forint volt. Feleségem gyermekgondozási díjat kapott. Csak a számlákra és törlesztésre elment ötezer forint. De tanítottam esti képzésen, Gitta pedig lapokban írt. Nagyik segítettek kislányunk körül. Néha náluk volt egész nap, ott is aludt. Ilyenkor kimozdultunk a régi idők emlékére. Egy tatárbifsztek akkor százötven forintba került, egy pohár sör tizenötbe. Nem engedhettük meg magunknak.
Az elvtársak így fogalmaztak: „a lakosság jövedelme és fogyasztása az előirányzatokkal összhangban, illetve a fogyasztás azt meghaladóan csökkent.” Hogy a csökkenés összhangban van az „előirányzatokkal”, mindenkit feldobott. Talán azt képzelték, megköszönjük. A fogyasztói árak tizennyolc százalékkal nőttek az előző évhez képest. Már tíz éve szó sem volt a háromhatvanas kenyérről, főleg, ha az pirítós formájában érkezett a borjú mellé…
Közben tömegessé vált a magyarok menekülése Erdélyből.A legelképesztőbb szankciókat alkalmazták a magyarsággal, a magyar nyelvvel, kultúrával szemben. „Homogenizáció”, falurombolás, egyetemi, iskolai terror. Ceaușescu, a Kárpátok degenerált „géniusza” végleg elszabadult. Nem érezte már a pórázt. Talán ő is tudta: amíg egyetlen magyar is marad Erdélyben, az magyar föld is. A kérdés csak az volt, van-e egyáltalán Magyarország, s ha van, lesz-e?Az ország népessége ebben az évben tizennégyezerrel csökkent, és százhúszezerrel az évtized eleje óta.Az Erdélyből érkezettek száma meghaladta a tizenötezer főt. Szocialista statisztikusok kimutatták, hogy „a népesség majdnem annyival nőtt, mint amennyivel csökkent”. Csak hát azok a magyarok a nemzet nagy elszámoltatásánál hiányoznak majd Erdélyből.
Közben megjött a világ összes országára érvényes útlevelem.A könyvtárban üzembe helyeztek egy Xerox fénymásológépet. Ezt kezeltem. Vasrács védte az illegális másolóktól. Úgy nézett ki Magyary Zoltán gyönyörű könyvtárában, mint egy vesztőhely vagy kínpad. Lapra pontosan kellett (volna) vezetni a jegyzőkönyvet. Ki, mit, mikor. Kicsit megalázó volt, de a pénz jól jött.
Áprilisban a Népstadionban magyar–angol meccs volt. A legfelső karéjban, a 26-os szektorban ültem. Dorka így köszönt este: „Szia, apa!” Négy hónapos volt. A hagyományos tabáni szabadtéri koncert elmaradt! Ilyet?! Talán a dögszagtól irtózó tömegtől féltek. A ligetben több volt a rendőr, mint a felvonuló. Májusban Lech Wałęsa megint sztrájkot vezetett Gdanskban. De Reagan amerikai elnök Moszkvában tárgyalt. Gyanítom, ott szorította sarokba Gorbacsovot. Júniusban volt a nagy tüntetés a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen. Az ausztriai Darázsfaluban, egykori magyar területen, néhány száz méterre a határtól misézett II. János Pál pápa. Százezernyi magyar zarándokolt oda. Én nem mentem. Pedig milyen jó lett volna az új útlevelemmel éppen hozzá eljutni.
Tanulmányt írtam. Tízezer forintot kaptam, mínusz adó. Körülbelül egy évet dolgoztam vele. Ugyanakkor féléves esti tanításért (négy óra hetente) nyolcezret. Alig akartam elhinni. És ebből majd le kell vonni az új „találmányt”, a személyi jövedelemadót. De hát sokan úgy voltak ezzel: eddig dolgozgattunk, fizetgettek, most majd adózgatunk. Sokaknak bejött. A tanácstagválasztást bojkottáltam.
Május 20-án megkezdődött az MSZMP pártértekezlete. Kádár a Politikai Bizottságba sem került be. Megbuktatták. „Elnök.” Grósz Károly a „főtitkár”. Felgyorsultak az események. Bolondok háza, vagy van ebben rendszer? Közben márciusban „summa cum laude” minősítéssel doktoráltam. Az ELTE-ről is volt mozgás, így lehettem október 1-jétől kinevezett tanársegéd, 7500 forint fizetéssel. A havi nettó átlagkereset ekkor – hivatalosan – 6900 forint körül mozgott. Nagyon örültem. Hiszen már megkezdődtek az elbocsátások. A munkaerőmozgást főként a munkavállalók kezdeményezték. A munkáltató által kezdeményezett elbocsátás csak néhány körzetben volt nagyobb arányú – ezt így fogalmazták meg az elvtársak. Nemcsak a nemzet él a nyelvében, hanem a degenerálódott hatalom is.
A nyárra nagy terveink voltak, de végül Dorka fejlődésében gyönyörködtünk. SzeptembertőlGitta is visszament tanítani, és sokat dolgozott lapoknak is. Közben az új pártok lassan teret nyertek. Szeptemberben koncert volt a Népstadionban az emberi jogok jegyében (Human Rights Now), Sting, Peter Gabriel, Bruce Springsteen, Hobo. Unatkoztam. Közben telefonra vártunk, félmilliomodmagunkkal. Hiába. A sürgős híreket táviratban kaptuk.
Figyeltük, sikerül-e megteremteni a demokráciát. Szkeptikus és reménykedő fuvallatok váltották egymást a városban. Bős–Nagymaros: volt tüntetés, szavazás, élőlánc, és Visegrádnál elkezdték elterelni medréből a Dunát! Az országban feszült volt a hangulat. Főleg október táján. Nyílt ellenzéki hangok, szervezetek. Az MDF-nek tízezer tagja lett. A lényeg persze az volt, hogyan alakulnak a tulajdonviszonyok. Mindenesetre mi vettük egy ITT hifitornyot. Nagyon drága volt, igaz, ma is ezt használom. Nincs vele semmi baj, csak a bakelitlemezeket kicsit gyorsabban játssza. Ugyanaz a tű van a lemezjátszóban. Egy emberöltőt kiszolgált. Akkor meg hová siet?
Év égén úgy éreztem, önszántukból nem fogják átadni a hatalmat. Meg aztán én nem is nyúltam érte. A lengyelekben bíztam, mert a lengyel társadalmat sokkal inkább „ellenszervezettnek” ismertem, s nemcsak a Szolidaritás miatt, de az egyház és a nagyon erős, sok száz esztendő illegalitás miatt. Úgy láttam, Reagan is komoly eredményeket ért el. A lengyel pápa is. Már tíz éve folyt az afganisztáni háború, és a szovjetek vesztésre álltak. De ki állt győzelemre? Én is, mint aki ismeretlen vízbe gázol, minden lépést óva tettem. Nyolc éve folyt az iraki–iráni háború. S mi lett abból?
Egy emberöltő telt el 1988 titokzatos jövőbe néző, de az árulás suhanó köpenyét is magára öltő esztendeje óta. Millió és ezer öröm született a világban is, ebben az országban is azóta, s megannyi szenvedés is. Gyötrelem és boldogság: kijut az embernek bőven egyetlen emberöltő alatt is. Hát akkor egy nemzetnek! A lényeg mégis az, hogyan nézünk a jövőbe. Kancsalul, rettegve, ide-oda meghunyászkodva vagy dühös jövőakarással, erős hittel. S mit látunk az égi szelíd tavak tükrében? A saját fiatal arcunkat vagy vicsorgó torzképet, örök civakodásban megvénült kaján vigyort? Békességet, biztonságot, szabadságot vagy pénzes hadak acsarkodásban árokká mélyült ráncokat. Egy emberöltő teljesítményét végül is az minősíti: hit, erő, öröm és szenvedés, halál és születés képes-e harmóniába összefolyni.
Amennyiben 1988 egy új emberöltő kezdete volt – és az volt –, ha nehéz is, tekintsünk vissza oda, s talán akkor átkozott szétröppenésünk nem lesz végzetes, mert látjuk még egymás reményeit. S jelképesen össze is gyűlhetünk, hogy ne arra menjünk, amerre nincs út, hanem ajtóról ajtót nyissunk a jövőre. Irgalmatlan felelősség, de e nélkül meg sem maradhatunk.
Egy emberöltővel ezelőtt, 1988-ban már úgy éreztem, felnövekedtem a nagy feladatokhoz. Feleségem, gyermekem, lakásom, könyvtárosi állásom, sőt kölcsönöm is volt már, amit törlesztettem. Kétütemű Wartburg járművem is, Zöldszemű szörny volt a neve.Az enyémmel együtt ebben az évben egymillió-hétszázezer autó járt a magyar utakon, de még mindig háromszázkilencvenezren várakoztak gépkocsi-kiutalásra, ha van még egyáltalán valaki, aki emlékszik erre a szocialista találmányra, remegő álomfátyolon át.
Januárban leadtam az egyetemi doktori disszertációmat, egy-két írásom is megjelent üzemi lapokban. Fizetésem 6780 forint volt. Feleségem gyermekgondozási díjat kapott. Csak a számlákra és törlesztésre elment ötezer forint. De tanítottam esti képzésen, Gitta pedig lapokban írt. Nagyik segítettek kislányunk körül. Néha náluk volt egész nap, ott is aludt. Ilyenkor kimozdultunk a régi idők emlékére. Egy tatárbifsztek akkor százötven forintba került, egy pohár sör tizenötbe. Nem engedhettük meg magunknak.
Az elvtársak így fogalmaztak: „a lakosság jövedelme és fogyasztása az előirányzatokkal összhangban, illetve a fogyasztás azt meghaladóan csökkent.” Hogy a csökkenés összhangban van az „előirányzatokkal”, mindenkit feldobott. Talán azt képzelték, megköszönjük. A fogyasztói árak tizennyolc százalékkal nőttek az előző évhez képest. Már tíz éve szó sem volt a háromhatvanas kenyérről, főleg, ha az pirítós formájában érkezett a borjú mellé…
Közben tömegessé vált a magyarok menekülése Erdélyből.A legelképesztőbb szankciókat alkalmazták a magyarsággal, a magyar nyelvvel, kultúrával szemben. „Homogenizáció”, falurombolás, egyetemi, iskolai terror. Ceaușescu, a Kárpátok degenerált „géniusza” végleg elszabadult. Nem érezte már a pórázt. Talán ő is tudta: amíg egyetlen magyar is marad Erdélyben, az magyar föld is. A kérdés csak az volt, van-e egyáltalán Magyarország, s ha van, lesz-e?Az ország népessége ebben az évben tizennégyezerrel csökkent, és százhúszezerrel az évtized eleje óta.Az Erdélyből érkezettek száma meghaladta a tizenötezer főt. Szocialista statisztikusok kimutatták, hogy „a népesség majdnem annyival nőtt, mint amennyivel csökkent”. Csak hát azok a magyarok a nemzet nagy elszámoltatásánál hiányoznak majd Erdélyből.
Közben megjött a világ összes országára érvényes útlevelem.A könyvtárban üzembe helyeztek egy Xerox fénymásológépet. Ezt kezeltem. Vasrács védte az illegális másolóktól. Úgy nézett ki Magyary Zoltán gyönyörű könyvtárában, mint egy vesztőhely vagy kínpad. Lapra pontosan kellett (volna) vezetni a jegyzőkönyvet. Ki, mit, mikor. Kicsit megalázó volt, de a pénz jól jött.
Áprilisban a Népstadionban magyar–angol meccs volt. A legfelső karéjban, a 26-os szektorban ültem. Dorka így köszönt este: „Szia, apa!” Négy hónapos volt. A hagyományos tabáni szabadtéri koncert elmaradt! Ilyet?! Talán a dögszagtól irtózó tömegtől féltek. A ligetben több volt a rendőr, mint a felvonuló. Májusban Lech Wałęsa megint sztrájkot vezetett Gdanskban. De Reagan amerikai elnök Moszkvában tárgyalt. Gyanítom, ott szorította sarokba Gorbacsovot. Júniusban volt a nagy tüntetés a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen. Az ausztriai Darázsfaluban, egykori magyar területen, néhány száz méterre a határtól misézett II. János Pál pápa. Százezernyi magyar zarándokolt oda. Én nem mentem. Pedig milyen jó lett volna az új útlevelemmel éppen hozzá eljutni.
Tanulmányt írtam. Tízezer forintot kaptam, mínusz adó. Körülbelül egy évet dolgoztam vele. Ugyanakkor féléves esti tanításért (négy óra hetente) nyolcezret. Alig akartam elhinni. És ebből majd le kell vonni az új „találmányt”, a személyi jövedelemadót. De hát sokan úgy voltak ezzel: eddig dolgozgattunk, fizetgettek, most majd adózgatunk. Sokaknak bejött. A tanácstagválasztást bojkottáltam.
Május 20-án megkezdődött az MSZMP pártértekezlete. Kádár a Politikai Bizottságba sem került be. Megbuktatták. „Elnök.” Grósz Károly a „főtitkár”. Felgyorsultak az események. Bolondok háza, vagy van ebben rendszer? Közben márciusban „summa cum laude” minősítéssel doktoráltam. Az ELTE-ről is volt mozgás, így lehettem október 1-jétől kinevezett tanársegéd, 7500 forint fizetéssel. A havi nettó átlagkereset ekkor – hivatalosan – 6900 forint körül mozgott. Nagyon örültem. Hiszen már megkezdődtek az elbocsátások. A munkaerőmozgást főként a munkavállalók kezdeményezték. A munkáltató által kezdeményezett elbocsátás csak néhány körzetben volt nagyobb arányú – ezt így fogalmazták meg az elvtársak. Nemcsak a nemzet él a nyelvében, hanem a degenerálódott hatalom is.
A nyárra nagy terveink voltak, de végül Dorka fejlődésében gyönyörködtünk. SzeptembertőlGitta is visszament tanítani, és sokat dolgozott lapoknak is. Közben az új pártok lassan teret nyertek. Szeptemberben koncert volt a Népstadionban az emberi jogok jegyében (Human Rights Now), Sting, Peter Gabriel, Bruce Springsteen, Hobo. Unatkoztam. Közben telefonra vártunk, félmilliomodmagunkkal. Hiába. A sürgős híreket táviratban kaptuk.
Figyeltük, sikerül-e megteremteni a demokráciát. Szkeptikus és reménykedő fuvallatok váltották egymást a városban. Bős–Nagymaros: volt tüntetés, szavazás, élőlánc, és Visegrádnál elkezdték elterelni medréből a Dunát! Az országban feszült volt a hangulat. Főleg október táján. Nyílt ellenzéki hangok, szervezetek. Az MDF-nek tízezer tagja lett. A lényeg persze az volt, hogyan alakulnak a tulajdonviszonyok. Mindenesetre mi vettük egy ITT hifitornyot. Nagyon drága volt, igaz, ma is ezt használom. Nincs vele semmi baj, csak a bakelitlemezeket kicsit gyorsabban játssza. Ugyanaz a tű van a lemezjátszóban. Egy emberöltőt kiszolgált. Akkor meg hová siet?
Év égén úgy éreztem, önszántukból nem fogják átadni a hatalmat. Meg aztán én nem is nyúltam érte. A lengyelekben bíztam, mert a lengyel társadalmat sokkal inkább „ellenszervezettnek” ismertem, s nemcsak a Szolidaritás miatt, de az egyház és a nagyon erős, sok száz esztendő illegalitás miatt. Úgy láttam, Reagan is komoly eredményeket ért el. A lengyel pápa is. Már tíz éve folyt az afganisztáni háború, és a szovjetek vesztésre álltak. De ki állt győzelemre? Én is, mint aki ismeretlen vízbe gázol, minden lépést óva tettem. Nyolc éve folyt az iraki–iráni háború. S mi lett abból?
Egy emberöltő telt el 1988 titokzatos jövőbe néző, de az árulás suhanó köpenyét is magára öltő esztendeje óta. Millió és ezer öröm született a világban is, ebben az országban is azóta, s megannyi szenvedés is. Gyötrelem és boldogság: kijut az embernek bőven egyetlen emberöltő alatt is. Hát akkor egy nemzetnek! A lényeg mégis az, hogyan nézünk a jövőbe. Kancsalul, rettegve, ide-oda meghunyászkodva vagy dühös jövőakarással, erős hittel. S mit látunk az égi szelíd tavak tükrében? A saját fiatal arcunkat vagy vicsorgó torzképet, örök civakodásban megvénült kaján vigyort? Békességet, biztonságot, szabadságot vagy pénzes hadak acsarkodásban árokká mélyült ráncokat. Egy emberöltő teljesítményét végül is az minősíti: hit, erő, öröm és szenvedés, halál és születés képes-e harmóniába összefolyni.
Amennyiben 1988 egy új emberöltő kezdete volt – és az volt –, ha nehéz is, tekintsünk vissza oda, s talán akkor átkozott szétröppenésünk nem lesz végzetes, mert látjuk még egymás reményeit. S jelképesen össze is gyűlhetünk, hogy ne arra menjünk, amerre nincs út, hanem ajtóról ajtót nyissunk a jövőre. Irgalmatlan felelősség, de e nélkül meg sem maradhatunk.