Afgán emlékek

Bár nem rajongok különösebben az ugyan eredeti arcú, de eléggé egysíkúan játszó Sylvester Stallonéért, és Robert de Nirót, Al Pacinót vagy pláne Marlon Brandót lényegesen jobb színésznek tartom (ha már olasz–amerikai sztárokról van szó), de ez a Rambo 3,. ez valahogy egészen más. Persze, Afganisztán, 1979–1989, szovjet hódítás, hősi honvédő háború ellenük, „az oroszok Vietnamja”, annak minden, szinte elképzelhetetlen borzalmával.

Valamikor 1980-81 táján a vidéki nagyváros szerkesztőségében a mindennapos, sajátságos hangulatú és szókincsű kollektív évődés jó néhány héten át egy harmincéves, tehát mindenképpen fiatalnak számító – bár már vagy fél évtizede a lapnál dolgozó – kolléga felé irányult. No, apa, Afganisztán… Mégy, bizony… Meglátod, milyen klassz lesz. No, fiú, hogy állunk azzal az Afganisztánnal? Közszájon forgott: a KS, a Központi Sajtószolgálat – ugyan, ki emlékszik még rá, istenem? –, vagyis a vidéket cikkekkel ellátó pesti centrum, jó szokásához híven, ezúttal is két-három újságírónak biztosít utat – költségeket, kosztot-kvártélyt –, cserébe a megírandó és országszerte általa terjesztendő irományért. És ezúttal az 1979 vége óta „korlátozott számú szovjet csapatkontingens” megszálló rémuralmától senyvedő-sínylődő-küzdő Afganisztán van soron. S a választás, íme, többek között a mi kis redakciónkra is esett – az ifjú szemmel láthatóan dermedt bénultsággal fogadta a kajánabbnál kajánabb kollegiális fűzge-megnyilvánulásokat, merthogy az a tény, hogy a szóba jöhető kiküldendők között első helyen az ő neve került szóba, olyannyira nem volt vicc, hogy már túl volt az alattomos fő-fő pártbérenc főszerkesztő-helyettessel folytatott első beszélgetésen, amikor kertelés nélkül, a cinikus romlottság természetességével közölték vele, hogy igen, elsősorban őrá gondoltak, ő is gondolja át a dolgot, és „természetesen” a cikkben igazolnia-bizonyítania kell, hogy szovjet részről az egész afganisztáni ügy mennyire indokolt, szükséges, elkerülhetetlen lépés volt, de különben aggodalomra, szorongásra egyáltalán semmi ok, tette hozzá leereszkedő áljóindulattal, „olyan védelemben lesz részetek, amiben még anyátok hasában sem”, szóval nem kell aggódni, nyugtass meg mindenkit, és döntsél, minél hamarább.

Egyre zavartabban, egyre balfácánabb módon reagált a fel-fellángoló ugratásokra, jól lehetett látni, amint napok alatt szinte örgedett-felhősödött az arca, kicsit tán még a mozgása is lelassult, nehézkesebbé vált, a feszültség mindinkább elhatalmasodott rajta. Végül persze nagy óvatosan nemet mondott. Igen, a család, az édesanyja, a felesége, a rokonság. Tudhatta, hogy erre a hivatkozásra nem lehet mit mondani, ezt kénytelenek figyelembe venni.

A kétségbeesett elszántsággal küzdő afgán szabadságharcosok mellé álló Rambo kalandjai láttán ez a sajátságos emlék is lám, különleges fénytörésbe kerülhet. Az úgynevezett kádári puha diktatúra silánysága felől közelítve éppúgy, mint a régi igazság oldaláról: valamirevaló újságírást (is) minden korban csak belülről vezérelt emberek tudnak művelni. Merthogy alighanem ez – tisztánlátás, lelkiismeret, erkölcsi meggondolás – munkálhatott az ifjú kolléga oly jól észrevehető gyötrődése és végső döntése mögött.