Ady a Vita

Nemcsak folyton vitatkozott, de maga volt a Vita. „Kárpát szent bércéről” látta a „magyar Ugart”; szíven ütött a jelzőivel, és eltékozolta a szavait; ítélkezett és meghasonlott; s hitt – hitetlenül. Csodálkozunk-e, hogy halálának százéves évfordulóján még inkább fölizzanak a viták, mint életében vagy halála tizedik évfordulóján, Kosztolányinak a Tollban megjelent, Az írástudatlanok árulása című revíziós pamfletje nyomán? Raffay Ernő a szabadkőművesek furkósbotjának nevezi Adyt, aki a konzervatívokkal is kacérkodott. Az Irodalmi Jelen januári összeállításában Pataki Tamás fenegyerekes levélben veti a szemére, hogy lelkét és tehetségét adta el azoknak, akik miatt minden láng csak részekben lobban; táltosnak született, ám csak a sok vak egyike volt, akik a babitsi hídon toporognak.

Ady is gerjesztette a vitát maga körül: hogy róla szóljon a modern magyar költészet; Szabó Dezső szerint nehezen tűrte, ha rajta kívül más is tehetséges volt. Szerepeket próbált, mint Petőfi az alkalmi érzelem mögött, önmagát keresve. A „vágyott Én”-t, amely Sík Sándor szerint hat a műre, és ezt igazolja Kosztolányival: „Nem arról írunk, hogy mik vagyunk, hanem elképzelt egyéniségünkről, vá­gyaink­ról, melyeket csodálatosan beteljesítünk, hiányainkról, melyeket kegyesen megszüntetünk, szóval épp ellenkezőjéről annak, ami van.” Olvassuk hát a versbe írottak ellenkezőjét Adyhoz?

Nem kell beleolvasni: ott van a költészetében mindennek az ellenkezője is. Tagadni és hinni. Megtagadni és imádni. Modernnek lenni, folyton változni. Hadakozni Istennel (Hiszek hitetlenül Istenben), Lédával („Törjön százegyszer százszor tört varázs”), a nemzeti értékrenddel (A magyar Ugaron); modernsége egy belső esztétikai és szerepvita eredménye. N. Pál József írta: „Világképének mindenségigényét az ellentétes értéktartalmak feszültségeinek erőtere adta”; Kiss Pintér Imre szerint a költő fiktív énjében
ő a közösség egymaga.

Németh László esszéje, a Mit értek az irodalom modernségén? Rámutat arra: Ady és társai modernizmusa nemcsak abban állt, hogy újak voltak, hanem abban is, hogy hangsúlyozták ezt. Elszakadtak a régitől. „A Vér és Arany Adyja ebben az értelemben modernebb volt, mint A halottak élén-é, a fiatal Babits, sőt Szép Ernő, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád.” A nemzeti klasszicizmus szintézisét megalkotó Horváth János az elveivel gyökeresen szemben álló Ady lírájának korszakos jelentőségét is fölismerte, és ő érvelt először Ady szimbolizmusa mellett. Bár nem lelkesedett Ady magyarságot bíráló és érzéki szerelmet hirdető verseiért, viszont észrevette, írja Görömbei András, hogy „homályossága” az ösztönös-archaikus, mitikus-babonás lényeghez, a tudattalan esztétikumához vezet.

Ady is érezte, hogy igazi hangját az 1906-os, a Léda- és Párizs-élménykör hatásait tükröző Új versekkel hallatta. A Debrecenben 1899-ben kiadott Versek közt sok a népies-petőfis mű; az 1903-ban Nagyváradon megjelent Még egyszer már jelzett adys hangokat, ám jobbára a századvég rezignált költői hangulatába simult. „Új időknek új dalaival” jelentkezett; új istenről és új igékről beszélt; magát „új kínra éhes” sebként írta le (Tüzes seb vagyok). A Nyárnak „új rablói vannak” (Héja-nász az avaron); a Vér és Aranyban „Új arcok, új szemek kacagnak az égre. / […] Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek” (Fölszállott a páva); s ő „Hunnia új szegénylegénye” (Páris az én Bakonyom).

Rónay László fölemlegeti: Ady sokak szemében az erkölcsi rombolás, a Nyugat a káros eszmék jelképezője – Adyval egyetérteni vagy a Nyugathoz tartozni a kor művészetének vízválasztója. Ez állt Kosztolányi „pusztító energiával fellobbant leszámolásvágya” mögött is (Ady időszerűtlen: messianisztikus, politikai költői magatartása visszautalja őt a 19. századba). „Ady csonka tehetség volt – írja –, akinek nincs helye a nagyok között, nem is lehet, hiszen politizált, hiszen nem titoknak, hanem eszköznek tekintette a költészetet.” Naplójában olvassuk: „Talán azért nem értenek engem teljesen a magyar földön, mert itt a »nagyok« mindig politikusok is (Petőfi, Ady stb.).” A Petőfi-centenárium előtt attól félt, hogy a politika minden oldalról ki akarja sajátítani Petőfit – két évvel korábban A Költő és politika című cikkben így írt: „Jaj annak a költőnek, akit politikusok ünnepelnek.” Füst Milán Kosztolányi mellett érvelve megjegyezte: Ady bal és jobb felé egyaránt kacsintgatott, politikai szólamokként használták kifakadásait. „Tagadom, hogy e [rossz] versekből bárki is […] megállapíthatná, hogy Ady hányadán volt politikai véleményével.”

Margócsy István amellett érvelt, hogy Ady sokat tanult Petőfi „irodalmi gépezetétől” önmaga kultuszának alakításában: az önreklámozó Ady mindig is magát helyezte az irodalmiság elé („a Vers csak cifra szolga”). Ravasz László „daloló hullának” nevezte őt, Makkai Sándor nagyra tartotta. Görömbei András szerint nincs vita Ady kulcsszerepét illetően, de a higgadt, arányos Ady-értelmezések oka éppen a költő univerzalitásában keresendő. A gyakran egymással szöges ellentétben álló művek alkalmasak minden olyan kiemelésre, amely megfelel az interpretáló világnézeti programjának. S figyelmeztet a veszélyre: ha a költő bármely motívumcsoportját kiszakítjuk az egészből, lényegében érvénytelen Ady-képet alkotunk, ugyanis a költő szimbolikus univerzumában minden motívumkör összefügg a többivel.