Adómentes anyák

Annyit még én is tudok, ha valaki kap valamit, akkor azt mástól kell elvenni, szóval a pénzt, amit a négy- és többgyerekesek adómentességére fordítanak, azt tőlünk, háromgyerekesektől veszik el – nyilatkoztatta ki egy bloggernő a családvédelmi intézkedések negyedik pontja kapcsán érzett felháborodásában. Ennél nagyobb ostobaság is elhangzott a témában – az intézkedés tulajdonképpeni célja, hogy a miniszterelnök felesége jól járjon –, de az egyértelmű demagógia volt, ez viszont megosztó gondolatmenet. A bloggeranya vélhetően nem figyelt oda, vagy nem értette azt a részt, amikor arról volt szó, hogy a gazdasági növekedés többletéből jut a népesedéspolitikai lépésekre, de bármi is volt az ok, nem szép dolog egymás ellen hangolni a sorstársait.

Mert háromgyermekes anya létére sorstársai az egy-, két-, négy-, öt- és többgyerekesek is. Tény: már az első gyermek születésével gyökeresen és örökre megváltozik az ember élete. Kétgyerekesnek lenni pedig megint csak egészen más. Újabb „ugrás” a háromgyermekes lét – ezt úgy szokták érzékeltetni, hogy ekkor már nem elég az édesanya két keze ahhoz, hogy egyszerre kézenfogja őket. A negyedik gyerek újabb lényeges változást hoz, sok egyéb mellett már nem elég a normál személygépkocsi a családi közlekedéshez. Tehát anyának lenni akárhány gyermekkel is nehéz, de vannak letagadhatatlan különbségek, s erre illik a jól ismert „egy, kettő, három, sok” szólás. Mi, „sokgyerekesek” sosem lehetünk nyugodtak, egy pillanatra sem, mert szinte mindig történik valami baj egyikükkel, és az nem segít ilyenkor, hogy a másik három-négy-öt… gyermekünk épp jól van. És ez az állapot nem a gyerekek nagykorúságáig tart, hanem életünk végéig. Természetesen ezért nem járna nekünk plusz juttatás.

Nem a kedvezményekért vállaltuk újra és újra és újra a várandósságot és a szülést, aztán az álmatlan éjszakákat, a betegágy melletti virrasztásokat, az óvodai és iskolai bosszúságokat és küzdelmeket, a kamaszkor drámáit és az elengedés fájdalmát, aztán a sírig tartó aggódást. Az anyaság jutalma önmagában van. Azonban, miután annyiszor átéltük a szánakozó pillantásokat és beszólásokat sokgyermekességünk és az abból adódó helyzetek miatt, jólesik úgy érezni, hogy valamiféle megbecsülést is kapunk.

Amikor tavaly ősszel, a nemzeti konzultáció kapcsán felmerült az adómentesség kérdése, a kiszivárgott hírek úgy szóltak, a háromgyerekesek is érintettek lennének. Úgy látszik – egyelőre – a három- és többgyermekes dolgozó nőket jelentő több százezres kör még túl nagy terhet jelentene a költségvetés számára, maradtunk tehát mi, sokgyerekesek e jelentős gesztus célcsoportjaként, de ezért nem kellene egymás torkának esni. Bár a felmérések szerint a magyarok nagy többsége támogatja a családokat segítő intézkedéseket, kiderült, hogy az adómentesség a legvitatottabb pont. Egy korábbi – a háromgyerekes változatra vonatkozó – közvélemény-kutatás alapján az emberek egy része igazságtalannak tartja ezt. Kis túlzással szégyellhetjük magunkat: szaporodunk mint a nyulak, aztán még van képünk visszamenni dolgozni, és nem is adózunk? Mégiscsak pofátlanság.

Bárkinek lehetnek ötletei, mire juthatna több vagy kevesebb a büdzséből. Sokallhatjuk esetleg az adónkból abortusztámogatásra költött milliárdokat, vagy érezhetjük igazságtalannak, hogy hatalmas összegeket emészt fel azoknak a kezelése, akik semmit nem tesznek az egészségükért, sőt, nagy erőkkel rombolják azt. A sokgyerekesek be nem fizetett adója viszont valószínűleg jó helyre kerül majd. Lesz kire elkölteni. Négy, öt, hat…