Ábrándozás

Mégis azt mondom: a valóság elemi tényeitől elrugaszkodott, ábrándos szemű lánykák és parázsló szemű és gyermeteg lelkű idősebb sorstár­saik ténykedése dacára Szent Iván éjszakáján, midőn a világosság, a fény győzelmét ünnepeljük a sötétség fölött, az ember így vagy úgy, de kénytelen ábrándozni.

Változás és változatlanság, öröknek, halhatatlannak tűnő maradandóság, és már nem is forradalmi: egyenesen ultraradikális újdonság-dömping kettős szorításában élünk. A taxisok – például – váltig a repülőtéri hiéna bicskanyitogató arcátlanságát és az idestova negyedszázados puccsban játszott, szánalmasan ostoba és számítóan kisstílű szerepük maradandóságát is őrzik, noha manapság az úgynevezett Uber betiltásáért tüntetnek – immáron New York-i módra egyensárga kocsikban –, és én közben arról ábrándozom: elérjük-e valaha is, hogy ennek a kulcsfontosságú szolgáltatásnak a művelői – nem, nem elérjék, csak legalább megközelítsék, mondjuk, a londoni színvonalat? (Ami a fekete kocsikban ülők emberséges tapintatát, szerénységét és korrektségét illeti.) A „nyugati színvonalú” szupermarketekben a nap kétharmad részében a hat-nyolc pénztárból kettő üzemel (hja, a fizetések…!), a sorok kora reggel, délelőtt vagy este szinte egyforma hosszúságúak.

Az ifjú pénztáros hölgyek – csekély kivétellel – éppúgy magasról tesznek a vevő fejére, mint édesanyukájuk nemzedéke a fejlett szocializmus idején. (Ráérősen trécsel, „ha nem tetszik, nem muszáj idejárni” stílus és alapállás és modor az uralkodó, és persze minden, ami ezzel jár.) Ábrándos tekintettel végigpillantva a csillogó-villogó, nagyon nyugatias, nagyon multi, mindenkit nagyon jól átverő, hatalmas placcon: csak így lehet itt nálunk ezt csinálni?

Bárhol, bárkivel, bármiért találkozol: késik. Késik hivatalos ügyben és baráti találkozón, randevúról és segítő szándékú megbeszélésről, mindegy. Azután szokványos, átéltnek éppen nem nevezhető, méla és gyors kicsi szabadkozásféle – és már kész is. Ennyi. Ennyivel le van tudva minden. A másik ember szinte tökéletes, nem is nagyon leplezett, elképesztően önző semmibe vevésének ezen a látványos formáján is elábrándozhatnék, merengve a múlton, midőn még az adott szó szentsége meg az embertársunk iránti figyelem és kedves udvariasság némileg más képet mutatott, de inkább nem teszem.

„Törvényünk háborús még” – írta a legnagyobb magyar költő. Jelenünk is, tehetnénk hozzá, hej, de még mennyire. És szegény jó Attilánk kénytelen volt hozzátenni: „…és szebbek az arany karikák”. Az arany karikák, a kancsalul, festett egekre felvizionált arany karikák persze nem szebbek, dehogy is! Sőt: életmegrontók, mint az ábrándozás maga. De hát mit tehetünk?

Szent Iván éjszakáján – az ősi magyar néphagyomány szerint – a tűzugráskor a tűzbe dobott gyümölcs gyógyító erejű. Bod Péter azt írja, „a tájba tüzeket tettek, azokat által szökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el”.

Mindenesetre szedegetem a gyümölcsöket.