A toronyőr meg a félhold

Domonkos László
író
 
A két világháború közötti magyar irodalmi publicisztika egyik legnagyobb alakja, Bálint György volt az, aki újra felfedezte Goethe toronyőrét, Lynceust, aki a Faustban elmondja: arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, vigyázzon, figyeljen, őrködjön. Hűséget esküdött a toronynak, és végeredményben szépnek és jónak látta ezt az iszonyatgyönyörű világot, amiben élnünk adatik. (Mesterünk meg is írta mindezt A toronyőr visszapillant címmel – válogatott írásainak kötetcíme is ez lett.) Nemrégiben megadatott találkoznom Goethe és Bálint György toronyőrével, furcsa és gyönyörű körülmények között, a magyar história szakrális központjában, ott, ahol Arany János V. Lászlója óta „Jó Budavár magas / Tornyán az érckakas / Csikorog élesen.” Most nincs setét éj, ragyog a szeptember eleji nap, nem dühöng sem a déli, sem másmilyen szél, békés és derűs vasárnap délután van, sok az ember, sok az ismerős és nagyon sok a (jó) könyv – ekkor lép elém a toronyőr, aki kicsit egy jóképű fiatal indián harcoshoz hasonlít, csiroki lehet, esetleg navaho, de úgy nézem, mindenképpen síkvidéki. Az is: a magyar Gascogne-ba, Bácskába, édesapám családjának vidékére, Kosztolányi városába, Szabadkára való, ahol mindig boros az asztal és véresek a kések.

A toronyőr kedves, készséges és határozott: jó négyszáz éves lépcsőkön (szám szerint százkilencvenhéten), második honalapító IV. Béla királyunk alapjaitól kalauzol föl Hunyadi Mátyáson, az Egri csillagok 1541-es törökjein, a háromszázharminc éves ostrom poklán, a ’49 májusi diadalon, a ’45-ös meg az ’56-os ostromon át a toronyba, ami Horthy Miklós kormányzó ideje alatt nyerte el mai formáját.

Állunk, álldogálunk Magyarország fővárosa fölött, nem gépen szálltunk fölébe és nem is anziksznéző és -gyártó, bőszen fotózó turistaként ájuldozunk a világ csodája-panorámán – a toronyőr tesz róla, hogy azt és úgy lássuk és vegyük észre, amit Goethe és Bálint György tartott fontosnak. „A toronyőr ott állt őrhelyén az éjszakában. Sok mindent látott e magaslati pontról, nagyjából mindent látott. És mégsem érzett kiábrándulást, sem undort, szerencsésnek nevezte a szemét, amiért egyáltalán láthatott, mert a szemlélet mély és igazi örömforrás, amit csak Goethe és a görögök tudtak igazán méltányolni.”

A torony tetején, amely alatt a magyar királyokat koronázták, a hely fölött, ahol kiömlött annyi drága vér és (itt is) ezredévről mond (igaz) mesét a szél: azon kapom magam, hogy a félhold nyomát keresem, amit annak idején első dolguk volt Krisztus keresztje helyére odaerősíteni. A toronyőr mosolyogva akár azt is mondhatná, ugyan, hol van már az a félhold meg azok a janicsárok, akik látszólag békésen nézelődve amott lent őgyelegtek, egyre többen és többen, aztán egy idő múlva kardot rántottak, és… és jöhetett a félhold.

Fel ide, amonnan, messze délről, Bácskától fölfelé idáig és tovább, jó Budavárának magas tornyára, hogy ne az érckakas csikorogjon, ha süvít a déli szél. De a toronyőr, bár kedvesen mosolyog, inkább Bálint György goethei vigyázó-figyelő feladataira figyelmeztet, mai janicsárokat emleget meg elfajzott bácskai magyarokat, félholdnak meg egyéb pusztító-kirekesztő eszméknek szállást csinálókat, de közben vidám, könnyed és magabiztos, a fene tudja, miért, de az embernek fergeteges jókedve kerekedik a közelében, a forróság, a szűk és ódon lépcsők végtelenjének dacára, elszánt lesz és optimista, acélos és ábrándosan tiszta: huszonéves, jóval túl a hatvanon akár.

Gyanítom: szerencsénk van végre, alighanem. (Éppen ideje.) A mai janicsárok és a mai, alattomban félholdat csempészni szándékozók nem ismerik a toronyőrt. Toronyőreinket. Akik, ha hívnak: megyünk. Fel a toronyba, minden magyarok fővárosa fölé és a történelem legmélyére, egyszerre. Akárhová. Mert Nagyboldogasszony templomának tornya hív egy ragyogó szeptemberi napon. És ennyi elég.