Vélemény és vita

A tét

A „nevesincs” táborban egymást kioltó elvek és törekvések örvénylésének lehetünk tanúi

Mark Twain mondta egyszer, hogyha a demokratikus választásokkal valóban eldönthetnénk bármit, akkor biztosan nem engednék meg nekünk. Nekünk persze nem, vagy nem feltétlenül kell azonosulnunk Mark Twain nézeteivel, de tény, hogy akad köztük továbbgondolandó elem a rendszerváltás rendszerének eddigi választásaival kapcsolatban. Már csak azért is, mert 1990 óta talán soha nem volt ilyen megrendítően nagy eltérés a 2018-as választás valóságos tétjének minősítését illetően.

Méghozzá azért nem, mert az ellenzék éppen azért sürgeti a teljes összefogást, mert az ő narratívája szerint a mostani választás tétje óriási, hiszen békés úton kellene leváltani a rendszert. Vegyük észre, hogy ennek alapján van analógia az 1990-es, a 2010-es és a 2018-as választás között, hiszen valamilyen módon mindegyik „rendszerváltónak” minősül(t) az uralkodó elbeszélési mód szerint. Akárhogy is vélekedjünk erről, mindez arra utal, hogy a magyar társadalom már legalább harminc éve van meglehetősen instabil helyzetben, hiszen három évtized elteltével már a harmadik „rendszerváltás” készülődik, legalábbis az egyik meghatározó elbeszélési mód szerint.

Érdemes lenne tehát eltöprengeni azon, hogy mi is ennek a legmélyebb oka, és hogy Mark Twain említett szkeptikus mondása nyomán van-e, lehet-e egyáltalán, és ha igen, akkor mi lehet a mostani választás tétje. Az ellenzék elbeszélési módja szerint tehát a helyzet egyszerű: bármilyen áron, de mindenképpen meg kell buktatni a nyolc éve regnáló kormányt, mert ez a magyar társadalomnak óriási károkat okozó, pusztító konstrukció, amelynél bármi más csak jobb lehet. Hogy mi is lenne ez a bármi más, afelől nem is nagyon hagynak kétséget az ellenzék meghatározó személyiségei, hiszen egyikük cinikusan mosolyogva azt találta válaszolni arra a kérdésre, hogy mi jön a választások után, ha nyer az egyesült ellenzék, hogy természetesen káosz.

Vélekedésével egyébként nincs egyedül, mert egyre több olyan értékeléssel találkozhatunk a médiá-
ban, amely eleve abból indul ki, hogy most a leglényegesebb, mondhatni történelmi jelentőségű cél Orbán Viktor és kormánya megdöntése, s hogy mi jön az után, arról bőven lehet akkor gondolkodni, ha  megdöntötték. Vagyis für alle Fälle romboljunk le mindent, aztán majd elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy mi és hogyan épüljön az így létrejött pusztaságba. A gondolati váz nem ismeretlen, hiszen Ukrajnában is valami hasonló logika vezetett véres polgárháborúhoz négy évvel ezelőtt. Az „eredmény” közismert, az addig „csak” lejtőn lefelé bandukoló ukrán társadalom azóta már szabadesésben zuhan ismeretlen (vagy sajnos nagyon is jól ismert) mélységek felé.

Ráadásul ez a végtelenül veszélyes és cinikusan destruktív gondolati ív olyan két nagy politikai tömbtől származik, amellyel kapcsolatban több súlyos aggály is adódik. Az egyik a Jobbik, amelynek legalább neve van, még ha eredeti identitását éppen most számolja is fel meglehetősen kaotikus módon, és beazonosíthatatlanul zavaros „új azonosságtudatra” cserélve. A másiknak „neve sincs”, hiszen egy olyan törmelékkupacokból álló romhalmaz, amely a valaha hetvennégy százalékos parlamenti többséggel rendelkező balliberális tábor bomlásterméke, vagy inkább bontásterméke.

Talán nem annyira meglepő, hogyha még neve sem bír lenni, akkor vállalható és koherens rendszerként áttekinthető önazonossága még kevésbé lehet. A Jobbik neve ugyan arra utal, hogy jobb Magyarországot akar, de az egyre kevésbé követhető, hogy milyen módon és milyen eszközökkel is kívánja elérni ezt. A „nevesincs” tábor esetében pedig nap mint nap megtapasztalható, hogy egyes elemei között, sőt, egyes elemein belül is egymást kioltó elvek és törekvések kaotikus örvénylésének lehetünk tanúi.

Ez általában is igaznak látszik, de különösen érvényes azzal a két döntő jelentőségű kérdéssel kapcsolatban, amely két kérdés nagy valószínűséggel a 2018-as választások igazi tétjét jelenti. Az egyik egy Magyarország számára külső probléma, a migrációnak nevezett jelenséghalmaz. A másik egy belső probléma, és a magyar társadalom önújrateremtési rendszerének legfontosabb nemzetstratégiai jelentőségű eleméhez kapcsolódik. Ez utóbbi lényege talán úgy foglalható össze, hogy a rendszerváltás rendszere az elmúlt harminc év során nem igazán volt képes a magyar társadalom vesztes többsége számára a valóságos felemelkedés lehetőségét vagy egyáltalán annak reményét megteremteni.

A két kérdéskör ráadásul igen-igen érzékeny problémákat felvetve kapcsolható össze. Hiszen a migráció egyfelől azért is nagyon veszélyes, mert a magyar társadalom most már lassan négy évtizede képtelen önmaga demográfiai „folytatására”, hiszen több mint egymillióval többen haltak meg, mint amennyien születtek. Így a globális véleményhatalmi gépezet cinikusan jelzi is, hogy a fogyó népességű, hanyatló és elöregedő társadalmaknak (mint amilyen sajnos a magyar is) előbb vagy utóbb úgysem lesz más választásuk, mint a migránsok tömegeinek a befogadása. A másik oldalról nézve a vesztes létre ítélt többség számára nem is képzelhető el nagyobb veszély, mint az, hogy a beáramló migránsok tömegei még tovább rontják már így is éppen elég rossz pozícióját.

Márpedig erre a két kérdésre következetes és összehangolt stratégiai válaszuk kizárólag a kormánypártoknak van. A választások igazi tétje tehát az, hogy mindezt megértik-e azok a magyar választók, akik 2018. április 8-án az urnák elé járulnak. Rövidesen megtudjuk.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom