Domonkos László

Vélemény és vita

A szörnyeteg lánya

Sztálin lányának könyvét olvasgatom mostanában, ráérő időmben

Szvetlana Joszifovna Allilujeva Húsz levél egy jóbaráthoz című kötetét magyarul 1967-ben adták ki – persze nem itthon, hanem Amerikában –, és teljes joggal kérdezheti bárki, ugyan mi a fészkes fenét kezdhetünk a jeles nyugati magyar író, Halász Péter (mellékesen a Tatárok a Széna téren című neves, ötvenhatos regény szerzője) által fordított, kétszázötven oldalas irománnyal, ennyi évtized után és ennyire más világban élve.

Allilujeva – foglalkozására nézve fordító és irodalmi szerkesztő (!), mi több, „a filológiai tudományok kandidátusa”, 1967-től 1984-ig az Egyesült Államokban élt, néhány évre visszatért a Szovjetunióba, de utána ismét Nyugatra távozott, és 2011-ben, nyolcvanöt éves korában hunyt el Wisconsinban. A látványosan nyughatatlan, tépelődő – és alighanem édesanyjától, a több mint rejtélyes körülmények között elhunyt Nagyezsda Allilujevától ötven százaléknál valószínűleg jóval többet örökölt – nőről joggal írhatták, hogy az emigrációban éppúgy nem tudott igazán mit kezdeni magával, mint szülőhazájában. Állítólag elviselhetetlen honvágy kínozta (a Doktor Zsivágó filmzenéjét például egyszerűen nem tudta elviselni), az igazán fontos azonban az, hogy mindenekelőtt egy szörnyeteg lánya volt. A legújabb kori emberiség legnagyobb tömeggyilkosáé, aki Hitlert megelőzve, szinte fölfoghatatlan elvetemültséggel irtotta embertársait.

Szörnyeteg lányának lenni nem éppen üdítő dolog, Allilujeva pedig tett arról, hogy az egykor Nyugaton óriási szenzációnak számító könyvében maximális teret szenteljen atyjának.

És itt tolulnak elénk a nagyon is mai, mi több, kifejezetten adventi jellegű tanulságok. A szörnyeteg lányának persze a saját apja soha nem szörnyeteg vagy legalábbis nem egészen az. Még egy olyan művelt és tájékozott ember esetében sem, mint Szvetlana, mert az érzelmi kötelékek sokkal erősebbek. Igaz, a gyermeki elfogultság szinte csak abban nyilvánul meg, hogy a sajátságosan szánalmas Sztálin-képében a „mások vittek rossz utakra engem” mindenre feloldozást ad. Imádott édesanyjának emléke – alig hatéves volt, amikor 1932-ben elveszítette –, továbbá intelligenciája és műveltsége képes megmutatni, hogy milyen a szó legteljesebb, legbelsőbb értelmében vett szülő-gyermek viszony. A vérségi kötelék – és legfőképp a nagybetűs – jézusi! – Szeretet. Még egy szörnyeteg gyermekének esetében is. A gyermeki ragaszkodás megrendítő, paradox mivoltában is lenyűgöző megfogalmazásait olvashatjuk – miközben Sztálin pusztulásának részletes leírására, döbbenetesen érzékletes, s legvégül ő, a szörnyeteg lánya mondja ki a könyörtelen valóságot: „Apám nehéz és szörnyű halált halt. (…) Isten csak az igaznak ad könnyű halált.” Attól tartok, itt végződik – de itt is kezdődik – minden.

Igen sok életbe vágó igazságot árul el így, advent idején Allilujeva könyve, ötven év múltán. Az emberi kapcsolatrendszerek finom pókhálóinak halhatatlanságát és a szeretet éteri magasságainak mélyen emberi titkait. A gyermekkori emlékek és a vérségi kötődés bonyolult összefüggéseit élet, szerelmek és a szülőhaza dolgaiban.

Hruscsov szerint Szvetlana volt az egyetlen ember, akit Sztálin szeretett. Meglehet. Sokkal inkább bennünket érintő sugallat, hogy valószínűleg Szvetlana volt az egyetlen ember, aki Sztálint mélyen, emberien szerette. Vagy legalábbis megpróbálta. Mert a lánya volt.

A maga nemében megrendítő jeladás a szörnyeteg lányának vallomása. Ideje lenne végre újra magyarul – és immáron magyarországi kiadásban – találkozni vele. Talán mélyebben, igazabban élhetnénk át, milyen univerzumokat rejtenek akár ezek a prófétikus mondatok is: „Ő már nincs, de az árnyéka még mindig fölénk borul. Még mindig parancsol, és mi, igen gyakran, engedelmeskedünk.”