A székelyek Horthy-képe

Hetvenhét éve, 1940. augusztus 30-án az isteni gondviselésnek, a magyar politikai és katonai vezetés céltudatosságának, no és a kedvező külpolitikai konstellációnak köszönhetően született meg a második bécsi döntés, amelynek eredményeként a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, s Észak-Erdély a Székelyfölddel együtt ismét magyarrá vált. A Felvidék és Kárpátalja visszatérését követően a Magyar Királyi Honvédség ismét elindult, hogy honvédei a Magyar Haza képében bevonuljanak észak-erdélyi magyar és székely testvéreikhez, és ezen országrészre is kiterjesszék a magyar Szent Korona hatalmát.

Az erdélyi bevonulás és a négy esztendeig tartó „kicsi magyar világ” emléke ma is elevenen él a székelyekben. Idehaza azonban akadnak történészi próbálkozások, hogy ezen időszakot (is) besározzák, de látszik, hogy ezek az elefántcsonttoronyban gubbasztó emberek nem ismerik a székelyek lelkét, s nem tudják, ez az időszak micsoda lelkierőt adott székelyföldi nemzetrészünknek ahhoz, hogy túlélje a román kommunizmus időszakát, és kiálljon székelymagyarságáért. A székelyek körében vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzót a mai napig nagy tisztelet övezi, csakúgy, mint az 1938-1941 között hazatért országrészek magyarjai- nak körében. A csonka honban azonban a kommunista ideológia mérge ma is hat, a kormányzó nevét szitokszóvá tették, és a liberális oldal azonnal felhördül, indulatokat szít, ha a miniszterelnök elismeri Horthy államférfiúi nagyságát, vagy szobrot akarnak állítani neki. Akkor is támadásba lendülnek, ha valahol utcát vagy teret kívánnak elnevezni róla. Neki nem lehet! – szól a verdikt, de a hazaáruló kommunistáknak igen, olyannyira, hogy még 2017-ben is számos utca és tér viseli a nevüket.

Feleségem kézdivásárhelyi lévén, az idén nyáron két alkalommal voltunk odahaza, Székelyföldön. Június végén Csíkszereda és Kézdivásárhely hazatérése – 1940 című könyvem ottani bemutatójára került sor, és mondhatni, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában templomi hangulatban, ünnepélyes keretek között zajlottak le ezen rendezvények. A legmeghatóbb fogadtatásban azonban június 23-án Csíkország fővárosa részesített, ugyanis a csíki székelyek, Veress Dávid vezetése alatt, a városháza tanácstermének ajtaja elé virágból készült diadalkaput készítettek, emlékeztetvén arra, hogy 1940 csókos-virágesős szeptemberében két alkalommal, 11-én és 19-én vonultak be a honvédek Csík vármegye székhelyére. Megható volt, annál is inkább, mert feleségemmel öt évvel korábban ugyanazon a napon volt az egyházi esküvőnk a torjai református templomban. A tanácsterem zsúfolásig megtelt, s nem csak idősek, fiatalok is voltak a sokaságban. Számos helyen tartottam már előadást, de az bizonyos, ennyire érdeklődő és tiszta magyar érzelmű hallgatóság előtt beszélni leginkább az elszakított területeken, s legfőképp a Székelyföldön lehet. Emlékszem, a bemutató után odajött hozzám egy öreg székely, és közölte, hogy a könyvben van egy fotó, amiről bizonyosan tudja, hogy az Csíkkozmáson készült. Megkérdeztem tőle, honnan tudja. Mire azt válaszolta, hogy odavalósi, és soha nem fogja elfelejteni azt a napot, amikor oda is megérkeztek a honvédek, és kisgyerekként ő is ott tolongott az ünneplők tömegében. Megilletődve mondta, ez volt élete egyik legszebb napja.

Ugyanezen családi utunk alkalmával voltunk odahaza anyósomnál, Lemhényben. Elbeszéléseiből tudtam, hogy édesapja a „kicsi magyar világ” idején a kézdivásárhelyi 24. székely határvadász-zászlóalj honvédjeként teljesített tényleges katonai szolgálatot, ám korábban hiába keresgéltünk a régi fotók között, bizony nem találtunk egy árva katonaképet sem róla. Most végre átmentünk a nagyszülők régi házába, és meglepetésünkre a tisztaszoba falán ott díszelgett Kovács Béla 24-es határvadász honvéd egész alakos képe. Igazán azonban csak akkor lepődtünk meg, amikor levettük a bekeretezett képet, s elolvastuk a hátsó oldalán lévő feliratot, amely sejtetni engedte, valami más is lehet a fénykép mögött. Óvatosan kiszedtük a nagyapa katonaképét, és kiderült, mögötte nem más, mint Horthy Miklós portréja van elrejtve! Megnéztük a falon függő többi képet is, és a kormányzó portréja mellett előkerült feleségem másik rokonának fényképe is, aki tartalékos tiszt volt a marosvásárhelyi 27. székely könnyűhadosztálynál. A családi legendárium csupán azt tartotta számon, hogy a nagyapa, miután 1944 augusztusának végén a harcok elértek szülőfalujához, levetette mundérját, s otthon maradt, hogy – a többi székely honvédhez hasonlóan – megvédje családját és portáját a háború viharától. Ezen képekről még anyósom sem tudott, ezekről édesapja senkinek sem mesélt, titkát magával vitte Szent Mihály hegyére, és mi hetvenhárom évvel azután, hogy eldugta a számára oly becses felvételeket, megtaláltuk azokat. Nem véletlenül rejthette el a „kicsi magyar világra” emlékeztető képeket, hanem a Fennvalóba vetett hittel – csakúgy, mint a többi székely – haláláig reménykedett abban, hogy „ami már egyszer volt, lehet máskor es”, és szülőföldje ismét magyarrá lesz.

Július végén ismét szép élményekkel gazdagodtunk, amikor a gyergyószentmiklósi EMI-táborban jártunk, ahol a munkácsi 2. gépkocsizó dandár és az egri 20. gyalogdandár – amelynek 14. és 44. gyalogezredében szolgáltak anyai nagyapám bátyjai – erdélyi bevonulásáról tarthattam előadást. Az előadói sátorban főként fiatalok voltak, akik oly lelkesülten hallgatták mondandómat, mintha 1940-ben lettünk volna. Az ember szíve csak örülhetett, hogy ezen ifjú székelyekből nem veszett ki az igaz magyar hit, kik otthonról az istenfélelem, a nemzet és a szülőföld szeretetét kapták útravalóul.

A második bécsi döntés évfordulóján a liberális eszmékért élő, migránssimogató, a csonka nemzetben gondolkodó, az erdélyi magyarokat és székelyeket lerománozó honfitársaimnak üzenem, hogy életükben legalább egyszer utazzanak el Erdélybe és a Székelyföldre – és ne az olasz vagy a francia tengerpartra, vagy éppen Brüsszelbe, ahol bepanaszolhatják saját országukat –, ahol a hegyek között a fenyők az égig érnek, és a legszebb ízes magyar beszédet lehet hallani, esetleg nézzék meg az 1940-ben készült, Kelet felé! című, az erdélyi or-szággyarapításról szóló filmet, vagy tegyék félre gerjesztett viszolygásukat, és olvassanak Nyírő Józsefet, Szabó Dezsőt vagy Wass Albertet – és elmélkedjenek magukban!

A székelyek Csaba királyfi óta állnak őrt a Keleti- és a Délkeleti-Kárpátok mentén, védik az ezeréves Magyar Hazát, s a Kárpátok őrei addig élnek ősi hivatásuknak, amíg csak egy is akad közülük.

Ők nem tehetnek róla, hogy több millió magyar testvérükhöz hasonlatosan a 20. században, két vesztes világháború után a békecsinálók a fejük felett húzták át az országhatárokat. Nemcsak ők hisznek a magyar feltámadásban, hanem a csonka haza azon magyarjai is, akik Istenben, hazában és nemzetben gondolkodnak, tisztelik a kormányzó emlékét, mert való igaz, hogy a „békeszerződések nem örökkévalóak”.

Jól vésse hát eszébe minden magyar Wass Albert haza szóló üzenetét: „És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.”