A székely szál

Bár az MDF-fel akkorra már nem volt éppen felhőtlen a viszony, Csoóri Sándorhoz való feltétlen vonzódásunk, tiszteletünk, szeretetünk véle és általa, egyben a mi egykori szívünk csücske szervezet nevében is kimondatta a szomorú-felháborodott mondatot ama parlamenti jelenet után. „Ezzel a magyar történelemből is kivonultak” – mondta akkor Csoóri, és mindnyájan úgy éreztük, helyettünk kommentálta, ami az 1945 óta legelső Trianon-megemlékezéskor történt: az a fiatalokból álló frakció tiltakozásul kivonult a parlamentből.

Amikor jóval később a már idős Csoóri a Kossuth téren lépdelt föl az emelvényre, hogy Orbán Viktor mellé álljon, nem jutott eszembe az a nyáreste. De most szombaton délelőtt, a tusványosi közvetítést nézve igen.

Mindenkinek holmi hosszú, kanyargós út rémlene föl, amely 1990 júniusától huszonnyolc év elteltével 2018. július végéig vezet – holott igazából nem erről van szó. Még csak nem is holmi nyílegyenes útról, törvény- és szükségszerűségekről. Inkább arról, hogy az emberi fejlődés, a lélek, a személyiség emelkedése megállíthatatlan, beláthatatlan, elképzelhetetlen, és talán ez a legeslegnagyobb, leggyönyörűségesebb csoda. Látni, észlelni, hogy az előttünk álló lehetőségek példátlanok, beláthatatlanok, az óriásinál is óriásibbak. Minden lehet, ha igazán akarjuk. Nemcsak a miniszterelnök beszédéről vagy bármiféle megtett útról jutott eszembe mindez, és persze nem is arról a 1990. júniusi nyári estéről. A három egymást követő parádés diadalról, meg hogy 2010 óta új korszak kezdődött a magyar történelemben. Arról, hogy tudjuk: páratlan időszakot élünk, Isten tudja csak, mennyire közeleg, már itt is van, eljött a mi időnk. Hogy miniszterelnökünk, mondjuk ki végre, a második világháború óta a legnagyobb magyar államférfi, európai viszonylatban is a legjelentősebbek közül való, micsoda szerencsénk van, Istenem, hej, de még mekkora szerencsénk… éppen ideje. Kiérdemeltük, azt hiszem.

Annál a mondatnál futott át mindez rajtam úgy igazán, amikor Orbán Viktor arról beszélt, hogy Bukarestben még a Székelyföld létezését is kétségbe vonják, de ő csak annyit mond, hogy a Székelyföld nemcsak már azelőtt létezett, mióta az úgynevezett modern (értsd: a rablott holmival jócskán megnagyobbodott) Románia van – de még akkor is létezni fog, ha már egész Európa behódolt az iszlámnak – ahogyan én az itt élőket ismerem, fogalmazott a miniszterelnök úgy.

Hát igen: vagyunk így ezzel egy páran – ahogyan a mi fajtánknak ezt az elitalakulatát ismerjük. Volt idő megismerni őket. Akár 1990. június 4. óta is.

A székelyek nem felejtenek. Erre a mondatra – akár csak erre az egyetlenegyre (no meg a magyar miniszterelnökre, aki kimondta) – még nemzedékek múlva is emlékezni fognak Gyergyótól Háromszékig, Udvarhelytől Vásárhelyig és tovább.

Az óriási székely üdv- és örömrivalgás a maga szintúgy jól ismert temperamentumával a tévében is jól hallható volt – akadt már egy-két nagy egymásratalálás a magyar–székely históriában (elég csak Bem meg a székelyek viszonyára gondolni, de hivatkozhatunk Horthy Miklósra is) – most tanúi lehettünk a legújabbnak. Mindig így van: aki(k)-ről nagy emberünk joggal mondhatta-hihette akkor, hogy kivonult(ak) a magyar történelemből – ugyanoda, a magyar történelembe egy másik nagy ember vezényletével be is lehet, be is lehetett vonulni. Mindörökre. Megtörtént. Nem most szombaton, sokkal korábban. Csakhogy most megerősíttetett. De székely zászlók alatt. Ez pedig nagyon is számít.

Itt a székely szál, hölgyeim és uraim. Hogy ez a szál a közeli és a távolabbi jövőben mi mindent is jelenthet a magyarságnak: szinte-szinte felmérhetetlen. Orbán Viktor ezt tudja. Illik tudni nekünk is. Korántsem csak a székely találékonyságra, furfangra, humorra meg szellemre, kellemre gondolok. Még csak nem is jelentékeny művészi hajlamaikra és fantáziájukra. Elképesztő munkabírásukra és munkaszeretetükre, szívósságukra, fizikai és lelki erejükre, erkölcseikre, hitükre, hazafiságukra, szenzációs katonai-fizikai adottságaikra inkább. A nemzetépítés fogalmának kifejtése, amiről most Tusványoson szó volt, aligha véletlenül ott és így hangzott el. A székelység, jó másfél ezer esztendő tapasztalatával a génjeiben, ezt igencsak érzi.

Figyeljünk a székely szálra, feleim. Fontosabb lesz, mint gondolnánk. Az idő méhében mindig készül valami. Tusványoson, amely nevében tudvalevően őrzi a Tusnádfürdő melletti Bálványos várának nevét is, sokan tudják, amit Orbán Balázs írt meg Bálványosról: még Attila hunjai, Csaba királyfi emberei építették, és a régi hun vezéreké, a rabonbánoké volt. Ma is áll.

Ezt üzeni Tusványos. Ez a székely szál.