Domonkos László

Vélemény és vita

A szégyen változatai

A már nem is oly távoli hatvanadik évfordulón – talán – most nem lesznek gergényik, gyurcsányok és hasonló hordalékok.

Különféle baljós híresztelésekre hitelesen alátámasztott jó hírt kapni, vélhetnénk, nemcsak örömteli dolog, de az ügyek helyrezökkenésének biztos és legfőképpen megnyugtató jele is.
Pedig a fenét.

Miután az örökösök évekkel ezelőtt eladták a Corvin köz hősének, a 2005 májusában elhunyt Pongrátz Gergely bátyánknak az 1999-ben létrehozott, már jó ideje nagy hírű, kiváló ötvenhatos magánmúzeumát, a Kiskunmajsa határában, a szegedi út melletti, többszörösen szimbolikus jelentőségű intézmény nem került méltatlan kezekbe. Sőt, még arra is sikerült anyagiakat előteremteni, hogy felújítása, újjászületése megtörténhessék (ha minden igaz, májusra meg is lesz) – szóval, gondolhatnánk, Gergely bátyánk és a tőle 2008-ig a stafétát átvevő Ödön bátyja nyugodtan pihenhet a harcosok mennyei seregében: a múzeum, szemben Csete Györgynek a vérbefojtott és a győzedelmes forradalmat jelképező kápolnájával, udvarán a Kossuth-címeres lövegekkel és a harckocsival, szobáiban a fegyverekkel, Molotov-koktélokkal, a temérdek forradalmi relikviával, a fiataloknak rendezett, immáron hagyományos helyszíni táborokkal, egész, csodás valóságával együtt jó kezekben van, léte teljes mértékben biztosított.

Jövőre ünnepeljük a legújabbkori történelem legnagyobb magyar eseményének hatvanadik évfordulóját. És pillantsunk most Kiskunmajsáról a főváros felé. Ahol MÁIG(!) nincs emlékmúzeuma minden idők egyik legtisztább, legnemesebb, páratlan hősiességű forradalmának és szabadságharcának. Itt, éppen itt, a forradalom és szabadságharc városában. Azon a Budapesten, amely mindezzel minden korábbi bűnét, „linkségét”, kártékony kozmopolitizmusát úgy tette örökre jóvá, hogy a mi szemünkben ezután már mindig „a” hős város marad. Amelyet Fohász Budapestért című gyönyörű írásában Örkény István méltán nevezett az emberi szabadság fővárosának. Azon a Budapesten, amely olyan gyönyörűséges arcát mutatta meg akkor a világnak, hogy utána évtizedekig ennek fényében élhettünk, mint anno elődeink 1848-at követően.
Igen, itt, ezen a Budapesten nincs múzeuma ötvenhatnak. (Miként nincs egyetlen alkotása sem a korszakos jelentőségű legnagyobb magyar építésznek, Makovecz Imrének. Hol­ott van Alsólendván és Csíkszeredában, Makón és Sárospatakon, Egerben és Dunaszerdahelyen, Piliscsabán és Csengeren és még sokfelé, és ez így is van rendjén.) Csak ez nincs rendjén. Enyhén szólva. Nagyon-nagyon nincs.
A szégyennek, lám, mily különböző alakváltozatai vannak.

A már nem is oly távoli hatvanadik évfordulón – talán – most nem lesz lidércnyomásszerű, vadállati rendőrterror és gyomorforgató-vérlázító, idegeneket ránk szabadító hazaárulás-sorozat, nem lesz tömeges jogtiprás és hazudozásözön, nem lesznek gergényik, gyurcsányok és hasonló hordalékok, mint tíz évvel korábban. De – Isten adja, hogy ne legyen igazam – váltig nem lesz ötvenhatos múzeum sem minden magyarok fővárosában.

Lesz majd viszont (megint csak váltig) sok szép, felemelő ünnepség és Pongrátz Gergely bátyánk örök emlékét őrző emlékezés Majsán, ágyúra festett Kossuth-címert csodáló fiatalokkal, megrendültséggel és méltósággal – és vaskefe a Városliget szélén, megint csak váltig.

És lesz szégyen is, attól tartok.

Pedig… pedig. (Csak úgy eszembe jut: a közmédia összevonása miatt a Kunigunda utcába költözött Magyar Rádió történelmi székháza a Bródy Sándor utcában már jóformán üres. Például. Vaskeféhez hasonló förmedvényt tán csak nem terveznek a helyére. Akkor…? Például.) Le kéne végre számolni a szégyellnivalók alakváltozataival, barátaim.
Ideje.

 

Domonkos László: A szégyen változataiA már nem is oly távoli hatvanadik évfordulón – talán – most nem lesznek gergé...

Posted by Magyar Hírlap on 2015. március 31.