A szégyen fél évszázada

Többször – legutóbb éppen esztendeje – írtam már arról az augusztusról, arról a napról: az össznemzeti szégyenről, ahogyan 17 éves fejjel megértem. Arról is, hogy a Komáromi Karcsiék kék nyílnak becézett, csoda-Wartburgján mentünk a Balatonra, ahol a Legend of Xanadu és a Lady Madonna szólt mindenfelé, és úgy tűnt, Fenyves és Fonyód között az egész part ki van bélelve plédekkel és árnyas, hűs fekvőhelyekkel, lelkes és több mint odaadó NDK-s lányokkal, és hogy a kutyát sem érdekelte, hogy „az alkotmány ünnepe van”, és órákon át hallani az észak felé szaporán és sűrűn elhúzó lökhajtásos gépek sivítását, amint rakétaszerű sebességgel tűntek el a Badacsony közönyös vulkánszi­luettje fölött. Igaz, késő este már némiképp előkerültek az alig tizenkét évvel korábbi, ötéves korból maradt emlékfoszlányok, ám az akkori rádió zölden világító macskaszeme helyett már táskarádió bömbölt, a Komáromi bácsi meg azt mondta, hogy „ezt hogyan engedhették meg”, és nem értettem, nem tudom ma sem, az agresszió tényére vagy a csehek ún. emberarcú szocializmus kísérletének próbálkozására utalt-e – de a Heidik, Ulrikék és Hannelorék hormonális realitásai a legrövidebb időn belül elsöpörtek minden kérdést, egyáltalán: minden egyebet…

Csakhogy most ez a szégyen éppen ötvenesztendős. A szégyen félszáz éve pedig, sajnos, sokkal többet jelent ifjonti emlékfelidézéseknél és holmi, tanulságokat kereső visszarévedéseknél. A könyörtelen szembenézés és ítélkezés ideje jött el. Mint annyi más területen is így a 2010-es évek vége felé, a harmadik kétharmad és a huszonegyedik század első két évtizede után.

Szégyelltem, hogy magyar vagyok – mondta egyik barátom valamikor szeptemberben vagy októberben, és nemzeti szellemű lelkünk horgadjon föl bár akármennyire ily kíméletlenül önostorozó kijelentés túlzásnak tartható éle miatt: hogy magyar katonák, magyar emberek vettek részt egy másik nép szabadságának eltiprásában – semmivel sem különb, mint amikor a bécsi forradalom ellen a Habsburg-hatalom magyar huszárokat próbált kivezényelni. A „csehszlovák bevonulás”, a gyalázatos szovjet agresszióban való részvétel azután ugyanúgy a nemzeti tudatalatti nagy szőnyege alá söpörtetett, mint Nagy Imre mártíromsága, a Cseh Tamás által oly szuggesztíven megénekelt Corvin-köziek vagy éppen a Rákosi-rendszert alig egy-másfél évtizeddel megelőző, diadalittas, örömmámoros terület-visszacsatolások euforikus soha nem feledhetősége. Valamikor 1970 őszén a hódmezővásárhelyi laktanyában még találkoztunk olyan, a „futiról” – a futkosónak becézett katonai büntetőszázadból – éppen szabadult fiúkkal, akik közvetlenül az inváziót követően kerültek oda – mi lett velük, mit tudunk róluk? Mit a magasabb egység- és alegységparancsnokokról, az érsekújvári, losonci, füleki, rozsnyói vagy révkomáromi heteket átélt magyar férfiakról, élményeikről, tapasztalataikról, akkori és mai gondolataikról, értékeléseikről?

A magyar részvétel részletes, alapos és tudományos feldolgozásával, attól tartok, nagyjából még mindig éppúgy adósok vagyunk, mint 1968 dermesztő közép-európai levegőjének igényes, plasztikus, irodalmi igényű megjelenítésével. (Talán szegény jó Nagy Gáspár 1995-ben megjelent és sajnos, már mindörökre befejezetlen Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában (legény-részlet) című regénye számíthat kivételnek, amelyet maga Milan Kundera üdvözölt, és amelyben Gazsi – nagyszerű prózával – 18 éves emlékeiben tárja elénk azt a ’68-as magyar nyarat.)

„Majd egyszer mindenki meg fogja érteni, hogy nem tehettünk másként” – mondta a helytartó, rafináltan sugallva a kényszerhelyzet önfelmentő cinkosságát – egy-két év, és már el is érkezünk az „éljen a mi jó királyunk!” nyomorúságának szégyen-stációjához. Ne feledjük: midőn Brezsnyev vörös ármádiájának gimnasztyorkásai, akik csizmás lábaikat Prága utcái fölé lógatták, uralták Közép-Európát (is), Magyarország a még éppen csak megindult – az év elején bevezetett – úgynevezett „új gazdasági mechanizmus” első, óvatosan gyanakvó fogyasztási kábulatában leledzik, de már van sztriptíz több éjszakai bárban, a Balatonon nyaranta nagy és egyre nagyobb élet fut – Füreden már üzemel a Marina és az Annabella –, a táncdalfesztivál országot megmozgató óriásfiesztáját már harmadik éve megrendezik. És lassút táncol mindenki úgy éjfél felé: „Nyári zápor, átfutó felhő, no látod, már nevetünk, nincs nagy baj minálunk…”? Prága majdnem ugyanolyan messze van, mint London vagy San Francisco, ahol még mindig a Beatles az úr és a hippik vitézkednek.

Innen kellene kezdeni az újragondolkodást, barátaim.

Ötven esztendő, egy fél évszázad röppent el – vagy inkább gördült nehézkesen tova, fáradt akkurátussággal hagyva hátra a vaskosra száradt sebhelyeket, ilyen-olyan beteges torzulásokat, mindenféle öröklött deformációkat, tovább görgetett ólomsúlynehezékeket – megannyi szögesdrótfüggönyt a tudatban.

Lesz dolog a következő ötven évben, attól tartok.