A semmi ágán

Mozdulatlanok a lakótelepek, csak az ablakokon lebegnek a függönyök, fel és le, mintha egy sokszemű monstrum küszködne az álmossággal, újra és újra leeresztve valamelyik szemhéját. Valahonnan tévé duruzsol, úgy felejthették a sehol sem lévők, de arrébb már csak a beton hangja hallatszik az ember utáni tájon és a gyökérzizegés, ahogy felfelé tör az élet az aszfalt alól: fűcsomók lépten-nyomon. Lepke lebeg szemmagasságban, aztán eltűnik. Egy ideig kíséri a szem. Feljut vajon a tizediken túlra, oda, ahol az ég kezdődik?

Régen így, vakációban minden gyerek lent volt. Reggeltől estig kosaraztak a közért előtt, tomboltak a lépcsőházakban, végül pedig, amikor szűk volt a telep, elindultak a mező felé. Kódorogni. Kószálni. Csavarogni. Félni. Bevallani, megbeszélni, megesküdni, titokban tartani, elárulni, megfogadni, összeveszni, kibékülni, egyedül lenni, együtt lenni. Szökni. Tágra voltunk zárva az ég alatt.

De mára a zónában nincsenek gyerekek. Vagy ha igen, jobb helyet találtak. A vakációknak a Halott utcában végük. Ott, ahol Budapest már majdnem véget ér, szép arcú öreg néni gyalogol. Karikába hajlik a lába, látni, nehezére esik a cipelés.

– Siet? – kérdezi eleve lemondóan. Ilyenkor nem lehet sietni. Főleg, amikor azt mondja, hogy ad gyümölcsöt, úgyis rárohad az egész. És már bent is van az ember a lakótelep mellett megbújó kis ház kertjében, a szigorúan kihúzott veteményessorok közt.

– Régen más volt – mondja, aztán mutatja a béna kezét. Azért pakolja nehezen zacskóba a gyümölcsöt, mert amikor öngyilkos lett, elvágott a csuklóján egy fontos inat. Túlélte. Nem tudja, minek. A nagykés ott van az asztalon. Talán csak pucolt valamit. A férje kisemmizte, a fia nem áll vele szóba. Egyedül van a lakótelep meg a mező közt, és egyedül vannak a szomszédai is.

A mezőn is élnek valakik: a birkák, lovak, kecsék és libák gazdái. Az állatokat látni, ha arra tekereg az ember. Őket soha. A kalyibák közt néha füst száll, ajtó nyikorog, elsikkan valami hang, de a lakók láthatatlanok. Tanyavilág a semmiben, Buda határán. Ők még a panelproliknak is érinthetetlenek. Az egyik pásztort néha lehet látni. Tagbaszakadt, nyugodt ember.
A Kunságból jött.
Itt is lakik? – kérdezem. Legyint.

A fenét. A telepen, az asszony miatt. Annak kell a luxus. Csak ő nem bírta állatok nélkül. Nyolcéves volt, amikor az első nyáját szerezte. Aztán fel kellett jönnie Pestre egy komcsi potentát miatt, aki kiszekálta. Egy ideig húzta az igát a gyárban, de hetvenvalahányban vett néhány birkát, és egy ólnyi helyet a mezőn. Azóta ledolgozza az üzemben, amit kell, aztán kijön az állatokhoz. Hétvégén meg egész nap kint van. A gyapjút nyolcvanhatban ugyanannyiért vették át, mint ma – mondja, és arrébb rendeli a kutyát. Megnyílik az út a mezőn át a vasútállomás felé.

Az állomás olyan, mintha harmincvalahány lenne még, vagy legfeljebb ötvennégy. Vonat egy ideje sehol, felújítják a senki se tudja mit senki se tudja miért, de a váróterem hűségesen vár. A padok kovácsoltvas cirádái talán még egy előző életből ismerősek. Csönd van, olyan csönd, ami csak a külvárosban tud lenni, ahol épp nem jár vonat. Aztán a mezőn nekikezdenek a tücskök. Egy ideje mintha kabóca is lenne itt valahol. A titkos kertben, nem messze a vasúttól, szerteszét rózsák az udvaron. Nőnek, ahogy akarnak, nem zabolázza őket senki sem. Itt felejtődtek. Szemben, a réten zizeg a nyári szél. Valaki, akit szeretek, azt mesélte, gyerekkorában azt hitte, a fák fújják a szelet.

Én azt hittem, a hosszú szárú, sárga fű, amely mindent beborít itt. Itthon. Aki nem talál ide, annak az Isten háta mögött. Aki idetalál, annak az Isten tenyerén.