Vélemény és vita
A rutin ereje
A rutin páratlan, mindent – az EU-hisztériát is – lebíró ereje. Erre nem számítanak, ezzel nincsenek tisztában…
Hogy mostanában a lengyeleknek ugyanazt kell elviselniük, mint amit nekünk kellett éveken át: csak annak meglepetés, aki nem ismeri kellőképpen Brüsszel természetrajzát vagy éppen a lengyel nemzeti karakter némely rejtekező jellemzőjét. Igaz, nekünk kísértetiesen ismerős, ami most folyik – apróbb szünetekkel öt álló esztendeje immár –, mégis: most, hogy azt olvasom, az Európai Bizottság vadonatúj, mindössze 2014 óta létező eljárást, úgynevezett jogállamisági vizsgálatot készül Varsó ellen indítani, amelynek végén akár Lengyelország uniós tagsággal járó jogait is felfüggesztheti – annyira, de annyira megnyugtató minden.
Igen. Megnyugtató, mert a derék brüsszelita bürokrataidióták rosszindulata meg a nyugati sajtó nagy részének ostoba aljassága pontosan – és hála istennek: következetesen! – ugyanazzal nem számol a lengyel, mint a magyar változat esetében. Nem, nem feltétlenül a reakciókkal, nem a tiltakozásokkal, a kormányzati ellenállásra gondolok. Mindezek következmények. És nem is csupán az adott helyzetnek, az illető kabinetek bátor becsületességének és a már emlegetett lengyel (vagy magyar) „kurucos” nemzeti karakternek a folyományai. Nem.
Egy, mindössze egyetlenegy aprócska tényezőről van szó. Olyasmiről, amihez – uram bocsá – abban a speciális összefüggésrendszerben, amit a nyári migránshelyzet magával hozott, V4-en innen és túl nemcsak a szlovákokat és a cseheket, de még a bolgárokat és a „normális” németeket (egykori NDK-sok?) is hozzá lehet sorolni. Nem más ez pedig, mint a kényszerű tapasztalat mindenhatósága. A rutin páratlan, mindent – az EU-hisztériát is – lebíró ereje. Erre nem számítanak, ezzel nincsenek tisztában. (Nem is lesznek soha.) Mert mi okozza, mi mozgatja ezt az erőt, mi az eredője? Csaknem félszáz esztendő szovjet gyarmati tapasztalata. (Kimondva, mint ama transzparens a Békemenet legelső sorában – tulajdonképpen 1956-tól mindmáig: „Nem leszünk gyarmat.”) Az ellenállásnak, a passzív vagy (olykor) az aktív rezisztenciának megannyi alkalmazott alakváltozata. Az a megedződöttség, ami kénytelen-kelletlen ránk várt 1956, 1968 vagy 1981 után. Hozzászoktunk mindehhez és mindenhez. Mint a gyakorlott hosszútávfutó a megfelelő légzéstechnikához. Mint a birkózó izmai a nagyfokú megerőltetéshez. A husáki terror, a Zsaruzelski-féle kegyetlen „szükségállapot” vagy az 1957 és 1961 közötti magyar világ olyan acélozódottságot, mindenféle kényszerítéssel szembesülve olyan szívósságot, állóképesség-rutint alakított ki, amelynek intenzitásáról, mélységéről, a népek (és tisztességes vezetőik) lelkében történt beágyazódottságáról az uniós őskövületeknek a leghalványabb fogalmuk sincs. És szerencsére még mindig nem volt elég idő a nyugati típusú végső elkényelmesedésre-ellustulásra. És a teljes elhülyülésre sem, talán. (Lám, paradox módon most és így, ezért lehetünk hálásak a ZOMO-nak, vagyis Jaruzelskiék rohamrendőrségének vagy éppen hős pufajkásainknak és éber belügyeseinknek. Ez ment meg bennünket.)
Szakértők azt mondják: mivel nem tudtak Magyarországon fogást találni, nem tudtak jogi lépéseket hozni ellenünk, most lengyel barátainkra alkalmazva kitalálták ezt a legújabb akciót, amely a megcélzott ország egy-egy jogszabályát vizsgálja, hogy az összhangban van-é az uniós törvényekkel. (Bankadó, a kereskedelmi láncok megadóztatása, kvótarendszer stb.)
Hölgyeim és uraim, Mesdames et Messiurs, Ladies and Gentlemen, Meine Damen und Herren, csak tessék, tessék! Annak idején a szovjet hadsereg a T 34-es harckocsik helyett bevetette a T 54-eseket. (Ugyanúgy kapták a Molotov-koktélokat, mint amazok.) Aztán 1970 decembere, Gomulkáék lövöldöző karhatalmistái után 1976 júniusában Gierekék álforradalmár provokatőrök hadát is bevették. (Ugyanúgy megkapták a magukét, mint amazok.) Mi is hát akkor most mindez – amazokhoz képest?
Próbálkozni persze lehet.
Legyünk nyugodtak. Egészen nyugodtak.
Igen. Megnyugtató, mert a derék brüsszelita bürokrataidióták rosszindulata meg a nyugati sajtó nagy részének ostoba aljassága pontosan – és hála istennek: következetesen! – ugyanazzal nem számol a lengyel, mint a magyar változat esetében. Nem, nem feltétlenül a reakciókkal, nem a tiltakozásokkal, a kormányzati ellenállásra gondolok. Mindezek következmények. És nem is csupán az adott helyzetnek, az illető kabinetek bátor becsületességének és a már emlegetett lengyel (vagy magyar) „kurucos” nemzeti karakternek a folyományai. Nem.
Egy, mindössze egyetlenegy aprócska tényezőről van szó. Olyasmiről, amihez – uram bocsá – abban a speciális összefüggésrendszerben, amit a nyári migránshelyzet magával hozott, V4-en innen és túl nemcsak a szlovákokat és a cseheket, de még a bolgárokat és a „normális” németeket (egykori NDK-sok?) is hozzá lehet sorolni. Nem más ez pedig, mint a kényszerű tapasztalat mindenhatósága. A rutin páratlan, mindent – az EU-hisztériát is – lebíró ereje. Erre nem számítanak, ezzel nincsenek tisztában. (Nem is lesznek soha.) Mert mi okozza, mi mozgatja ezt az erőt, mi az eredője? Csaknem félszáz esztendő szovjet gyarmati tapasztalata. (Kimondva, mint ama transzparens a Békemenet legelső sorában – tulajdonképpen 1956-tól mindmáig: „Nem leszünk gyarmat.”) Az ellenállásnak, a passzív vagy (olykor) az aktív rezisztenciának megannyi alkalmazott alakváltozata. Az a megedződöttség, ami kénytelen-kelletlen ránk várt 1956, 1968 vagy 1981 után. Hozzászoktunk mindehhez és mindenhez. Mint a gyakorlott hosszútávfutó a megfelelő légzéstechnikához. Mint a birkózó izmai a nagyfokú megerőltetéshez. A husáki terror, a Zsaruzelski-féle kegyetlen „szükségállapot” vagy az 1957 és 1961 közötti magyar világ olyan acélozódottságot, mindenféle kényszerítéssel szembesülve olyan szívósságot, állóképesség-rutint alakított ki, amelynek intenzitásáról, mélységéről, a népek (és tisztességes vezetőik) lelkében történt beágyazódottságáról az uniós őskövületeknek a leghalványabb fogalmuk sincs. És szerencsére még mindig nem volt elég idő a nyugati típusú végső elkényelmesedésre-ellustulásra. És a teljes elhülyülésre sem, talán. (Lám, paradox módon most és így, ezért lehetünk hálásak a ZOMO-nak, vagyis Jaruzelskiék rohamrendőrségének vagy éppen hős pufajkásainknak és éber belügyeseinknek. Ez ment meg bennünket.)
Szakértők azt mondják: mivel nem tudtak Magyarországon fogást találni, nem tudtak jogi lépéseket hozni ellenünk, most lengyel barátainkra alkalmazva kitalálták ezt a legújabb akciót, amely a megcélzott ország egy-egy jogszabályát vizsgálja, hogy az összhangban van-é az uniós törvényekkel. (Bankadó, a kereskedelmi láncok megadóztatása, kvótarendszer stb.)
Hölgyeim és uraim, Mesdames et Messiurs, Ladies and Gentlemen, Meine Damen und Herren, csak tessék, tessék! Annak idején a szovjet hadsereg a T 34-es harckocsik helyett bevetette a T 54-eseket. (Ugyanúgy kapták a Molotov-koktélokat, mint amazok.) Aztán 1970 decembere, Gomulkáék lövöldöző karhatalmistái után 1976 júniusában Gierekék álforradalmár provokatőrök hadát is bevették. (Ugyanúgy megkapták a magukét, mint amazok.) Mi is hát akkor most mindez – amazokhoz képest?
Próbálkozni persze lehet.
Legyünk nyugodtak. Egészen nyugodtak.