A rozsdás kések ellenében

Az Országgyűlés alelnökének beszéde 2015. november 12-én hangzott el a Szervátiusz Jenő-díj átadó ünnepségén a Magyarság Házában, ahol Döbrentei Kornél költőt laudálta
 
A Jóisten nagy dramaturg, kedvünkre és vigasztalásunkra rendez nekünk itt Budán, a Szentháromság téren, a Magyarság Házában, a Corvin teremben ilyen szép estét, ahol bennünket a nagykunsági Györfi Lajos szobrászművész süttői és erdélyi kövekből kimentett, faragott és bronzba öntött munkái fogadnak, és Kovács András művészettörténész személyében ideviláglik a kincses Kolozsvár, és falvakból, városokból az erdélyi reneszánsz épületei, és Baranyából, a bővérű bor hazájából Tiffán Ede és nemes, nemzetes villányi pincészete, ahonnan a vérpezsdítő nedű lehetett, lehet és lesz vitézlő oskolája Döbrentei uramnak is. És mindezt kiteljesíti a legendák világában is otthonos Szervátiusz Jenő és fia Szervátiusz Tibor korszakos életműve, immár mítoszi fénytörésben, káprázatban, jövendőt is ingerlő örökmécsben.

Így együtt, valamennyien, most, micsoda békebeli tablókép, itt a Corvin teremben, a Magyarság Házában, a Szentháromság téren, Budán, s odakünn micsoda őszi verőfény, idebenn lehetne akár a történelmet szófelhőkkel délibábozni is.

De nem tesszük.
A Jóisten, a Nagy Dramaturg ellen­pontoz.

Mert szerte a Kárpát-hazában, de Európa minden szegletében most is milliók ülnek képernyők előtt, és csak nézik, csak nézik, csak nézik az új betelepülők, a migránsok vég nélküli, hömpölygő emberáradatát, és tíz és tízmillió európázó politikai katasztrófa-turista ül megriadva a képernyő előtt, és még mindig vannak, akik remélik, hogy ez csak egy gonosz álom, távkapcsolóval elzárható, mert ép ésszel fölfoghatatlan, hogy csak jönnek és jönnek, és jajdul a lélek, és „már gyanakszunk cselvetésre, Buda vára példa.”

Döbrentei Kornél költészetét, verseit az örök gyanakvást érlelte lázbeszéddé. Hervay Gizella szívdobogása visszhangzik bennem, ahogy most újra olvasom Döbrentei életét, verseit: „aki megérti, hogy működik az Egész, az szájában a szóval zuhan, mert a Kések figyelnek.”

Igen, élesre fent késpengék figyelték Döbrentei verseit és metszettek föl minden jelzőt, metaforát. Damaszkuszi úton, damaszkuszi acélból készült Kések figyelnek ma is minden mozdulatot, késpengék fénye tükröz visszájára ártatlan hasonlatot.

Lassan két évtizede, hogy 1996. októberében, a Berozsdált Kések uralkodása idején írta Döbrentei Kornél: „roncsolt lőlap a homlokom mögött, lángol egy ősz a tízes kör helyén.” Amit ekkor írtam, ma már európai jelzővel is érvényes, idézem: „…didergő magányunk versed metaforájában, mert október hiába lángol, még össze nem melegít, csak lidérces kék láng játszik csalogatót, ez még az európai törpék dáridója, a bűntudat nélkül visszatérő európai zsebesek nagy mutatványa, néhány tucat ügyes európai hipnotizőr vezet orránál fogva, csillogó láncon sokaságot, s mi roncsolt lőlappal homlokunk mögött, az örök célkeresztben szervezkedünk, hitünk és akaratunk nyugalma mozgósít, és velünk és körülöttünk nemzetté szerveződik a csillagunk jegyében áldott Mária országa, földjének magyari népe.”

Ennek a népnek jelölt fia Döbrentei Kornél, aki már gyermekkorától eljegyezte magát a költészettel. Negyedik elemista korában száz verset jegyzett le a titokzatos spirálfüzetben. Később Illyés Gyula, Weöres Sándor, Kiss Ferenc, Nagy László, Pilinszky János, Huszárik Zoltán és Kormos István bíztatták erősen.
Első verskötete Skorpió jegyében címmel huszonhat éves korában, 1972-ben jelent meg. A hivatásos megmondó-emberek fanyalogva fogadták: „Döbrentei gondolatvilága, világlátása idegen a szocialista társadalomban kívánatostól”.

Ma ez a mondat fölér a Kossuth-díjjal is.

A Kések figyelték Döbrentei verseit. Időnként szurkáltak, sokszor provokálták, sebezték. Az átpingált tavaszok idején a szocialista múltból itt maradt, vérünket, vizeinket mérgező Rozsdás Kések is próbálkoztak, de hiába.

Döbrentei Kornél a valóság élményeivel edződött: volt kocsikísérő, segédmunkás, raktáros és öt éven át tengerész is, üzemi lapoknál pedig újságíró, 1991-től a Hitel című folyóirat rovatvezetője, szerkesztője.
Szülei, családja erős gyökerekkel áldották meg. Édesapja lovagkereszttel kitüntetett magyar királyi főhadnagy volt, édesanyja pedig egy magyar királyi honvéd ezredes leánya. A magyar hazáért, szabadságért küzdő katona-ősök példázata hevíti Döbrentei verseit Balassi Bálint vagy Zrínyi Miklós indulatával.

Verset írt a püspökségre menekült, nőket védelmező és a szovjet megszállók által meggyilkolt Apor Vilmos emlékére, a román nacionalisták által félig megvakított Sütő András emlékezetére, a székelyek megpróbáltatásait megidéző Nyirő József emlékére, Kun Béláék vérgőzös rémuralmát naplójában lejegyző Tormay Cécile méltatására, verset írt Döbrentei a koholt vádak alapján a Kádár-vészkorszakban kivégzett Tóth Ilona végzős orvostanhallgató emlékezetére, vagy az 1956-os harcokban hősi halált halt Gérecz Attila költő tiszteletére.

A Kések akkor is figyeltek, amikor a magyar haza és népe iránt elkötelezett Szervátiuszok – apa és fia – munkásságát versben méltatta. Íme a kezdő sorok:

Belépve A Fájdalom kapuján / Szervátiusz Tibornak főhajtással élete és életműve előtt. / Gyécse kagannak és Szent Istvánnak, / az Atya, a Fiú s a Szentlélek / külön sorsot s közös terhet szántak, / mint Nektek: apának s fiúnak, / hozzá gigász-tehetséget mértek, / bírni roppant súlyát küldetésnek, / meglelni ösvényét a kiútnak.

A Szervátiusz-díj adjon hitet és erőt Döbrentei Kornélnak, hogy sok dolga van még e földi világban. A történelmi feladatot is megjelölte: „meglelni ösvényét a kiútnak.”

Ehhez pedig a késeket meg kell szelídíteni, a késsel kenyeret kell szelni, a migránsáradat ellenére a templom Isten háza kell hogy maradjon, és itt a Kárpát-medencében, a magyarok földjén nemzetünk emelkedő nemzet legyen.

A mi történik itt? – dermesztő kérdésre a válaszunk változatlan: mi történünk itt? Mert a Jóisten Nagy Dramaturg, hiszen beszédes könyvcímet is súgott Döbrentei Kornélnak. Így hangzik: Magyarországgal Istennek terve van. Legyen részünk benne! Történjünk végre Barátaim!