A populisták és az elit

És a sor nem áll meg, mert ebben az évben még lesznek választások Szlovéniában, Lettországban és Írországban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a bevándorlást ellenző, vagy azt korlátozni akaró „populista” pártok mindenütt erősödtek.

Különböző liberális agytrösztök rendszeres felmérést készítenek az európai populizmus alakulásáról, így 2016-ban a Friedrich Ebert Alapítvány által támogatott Policy Solution, 2017-ben pedig a Tony Blair Institute for Global Change (Tony Blair Intézet a Globális Változásért). Mindkét elemzés megerősítette a populista pártok erősödését mind Európa keleti, mind nyugati felében, az utóbbi tanulmány még egy interaktív térképet is mellékelt, amelyen az egyes országok úgy sötétednek el, ahogy az időskála a bázisnak tekintett 2000. évtől a felmérés idejét jelző 2017. évig elmozdul. Különösen sötétek a közép-európai országok, ahol a populizmus már kormányszintre emelkedett, míg a nyugati országokban a populista pártok legfeljebb a kisebbik koalí­ciós partnerként szerepelnek.

Hogy ki populista és ki nem, azt egy kritériumrendszerrel határozták meg. Eszerint a populista pártokra a következő jellemző: népszavazásokat szorgalmaznak, menekült- és bevándorlóellenesek, ellenségesen állnak szemben a politikai elittel és a különböző (pél­dául szexuális) kisebbségekkel, politikai programjukban nagy súlyt kap a nemzeti önrendelkezés visszaszerzése, gazdaságpolitikájukban megszorításellenesek és ráadásul még a korrupciót is ellenzik. A nép igaz képviselőinek tartják magukat, éles különbséget téve a barát és az ellenség között.

A fenti kritériumok szerint a tanulmány szerzői harminckilenc európai országban összesen százkét populista pártot tudtak megkülönböztetni, ezek háromnegyed része jobboldali populista, amelyek programjában a nemzeti önállóság, a nemzeti identitás nagy súllyal szerepel. Míg a baloldali populistákra inkább a gazdasági követelések jellemzők, például privatizációellenesek, megszorításellenesek, és úgy általában szemben állnak az uralkodó elittel.

A tanulmány a populizmus szempontjából Európát négy eltérő sajátosságokkal rendelkező régióra osztja: Kelet-, Dél-, Észak- és Nyugat-Európára. Kelet-Európában a jobboldali populista pártok már számos országban (például Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon és Bulgáriában) kormányzati helyzetbe kerültek. Dél-Európára inkább a baloldali populizmus jellemző (Görögország), míg Nyugat- és Észak-Európában a jobboldali populista pártoknak sokkal kisebb a befolyásuk, bár népszerűségük gyorsan növekszik. Ausztria és Svájc kormányában már a kisebb koalíciós partnert adják, Németországban a legutóbbi választásokon a második legnagyobb párt lettek, maguk mögött hagyva a történelmi szociáldemokratákat. Franciaországban az elnökválasztáson Marine Le Pen ugyan csak a szavazatok egyharmadát nyerte el, ez mégis duplája annak, amit édesapja 2002-ben elért. Olaszországban pedig a legutóbbi választások egyértel­műen a populisták győzelmét hozták. Svédországban a migrációellenes Svéd Demokrata Párt már a harmadik legnagyobb párt lett, és lehet, hogy az ősszel esedékes választásokon még több befolyást szerez. Dániában pedig a Dán Néppárt már a második legnagyobb párt, és igaz ugyan, hogy a kormánykoalícióból kihagyták, de az így kialakított kisebbségi kormányzat életben maradása a Néppárt ellenzékből való támogatásától függ.

A Tony Blair-féle intézet tanulmánya szerint a populista pártok előretörése súlyos veszélyt jelent a hosszú ideje stabil európai demokráciákra, mert gyengítik az olyan nemzetközi intézményeket, mint az Európai Unió, protekcionista politikát kívánnak követni, a megszorítások helyett erőteljesebb újraelosztó politikát követelnek, és az európai nemzetek identitásának védelme érdekében erősen korlátozni akarják a bevándorlást. A populisták demokratikus, a többség által támogatott, ám illiberális politikát követve korlátozzák a különböző kisebbségek jogait, amire jó példa az a minaretek építését elutasító svájci népszavazás, amely az ott élő muszlimok szabad vallásgyakorlási jogát korlátozza.

Ráadásul a baloldali populisták egyre inkább azonosulnak a jobboldali populisták céljaival, mindenekelőtt a bevándorlás korlátozása tekintetében (a többi céllal jórészt eddig is egyetértettek), amire jó példa, hogy mára Németországban a Die Linke helyett az AfD lett a legalacsonyabb jövedelműek pártja, és szavazói között már magasabb a munkáskategóriába sorolhatók aránya, mint a munkásosztály hagyományos pártja, a szociáldemokraták esetében.

A tanulmány szerint a jelenlegi tendenciáknak a jövőben háromféle kimenetelük lehet. Az egyik, a legkedvezőbb, az lenne, ha a populizmus – időleges tendenciaként – fokozatosan elenyészne, de erre a tanulmány írói sem számítanak komolyan. A másik még elfogadható eset, ha a populista pártok, a fősodratú pártokkal koalícióban, megváltoztatják a jelenlegi politikát (például a bevándorlás terén), de nem sértik durván a kisebbségek jogait, és nem sértik a liberális demokráciát, például nem korlátozzák az olyan intézmények függetlenségét, mint a bíróságok. A harmadik és legrosszabb eset az, ami Magyarországon és Lengyelországban történik, ahol a populisták arra használják fel hatalmi helyzetüket, hogy gyengítsék a demokratikus normákat, aláássák az intézmények függetlenségét, és gyengítsék politikai ellenfeleiket.

Amit a mai nyugati fősodratú gondolkodásra jellemző, ám egyébként rendkívül informatív tanulmánnyal kapcsolatban érdemes kiemelni az az, hogy amit a tanulmány elítélően jobb- és baloldali populizmusnak nevez, az a második világháború után négy évtizeden át a politika főiránya volt. Nem volt és nem is lehetett tömeges, ellenőrizetlen bevándorlás, mert a határokat őrizték, a nemzetállam léte, annak identitása, kulturális hagyományainak őrzése természetes volt. Még a 2003-as európai alkotmánykísérlet is úgy kezdte preambulumát, hogy „Európa népei, miközben büszkék maradnak saját nemzeti identitásukra és történelmükre…”, amit azután a négy évvel későbbi lisszaboni szerződés már kihagyott. A gazdaságpolitika a keynesi elvekre épült, aminek követeléséért ma a „populistákat” elmarasztalják. Természetes volt, hogy a társadalom nőkre és férfiakra oszlik, a házasság férfiak és nők között történik, és fel sem merült, hogy minden egyes genetikai eltérésre egy külön társadalmi nemet vezessenek be.

A bíróságok populistákon számon kért „függetlensége” is felvet kérdéseket. Amerikában, a demokrácia hazájában, nyilvántartják, hogy a legfelsőbb bíróság tagjai közül kit, melyik kormányzat nevezett ki, és el is várják, hogy annak megfelelően döntsön. Az Európai Bíróság a felmerült esetek túlnyomó többsé­gében az Európai Bizottság javára ítél. Hol itt a függetlenség? Nincs mit a lengyelek szemére hányni.

A tanulmányból is kitűnik az a már jól ismert jelenség, hogy a jobb- és balközépnek nevezett pártok ma már egy koncepciót, egy érdeket és értékrendet képviselnek, ebből erednek a nagykoalíciók, amelyek már nem a hagyományos válasz­tóik, hanem a nemzetközi gazdasági és pénzügyi elit értékeit és érde­keit képviselik. Ezekkel állnak szemben a „populisták”, akik, ahogy a rájuk aggatott megbélyegzésnek szánt elnevezés is mutatja, a szélesebb társadalom, a „populus” érdekeit képviselik.

Ha a tanulmány előrejelzései beválnak – és reméljük így lesz –, akkor a 2018-as és a későbbi választásokon a szélesebb néprétegek érdekeit képviselő pártok fognak megerősödni a kozmopolita elit érdekeit és értékeit képviselő fősodratú pártokkal szemben. Ekkor azt az értékrendet, amelyet negyven éven át büszkén, megbélyegzés nélkül lehetett vállalni, továbbra is emelt fővel lehet képviselni.