A pénzügyek kiszervezése

Állampénzügyi autarchia – tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy egy ilyen szóösszetétel milyen katarzist indít el fősodorbeli közgazdasági elemzők lelkében. A két szó külön is, de egymás mellé téve kiváltképpen képviseli mindazt, amiről ők az életben még rossz álmot sem szerettek volna látni soha, de ma mégis időszerű diskurzust nyitni erről. Ők ugyanis jó ideje és igencsak hangosan – minden meggyőző erejüket mozgósítva az ügy érdekében – beszélnek az államnak a gazdaságból történő szükségszerű kivonulásáról, mindenfajta piaci nyitottságról, főként a pénzek útjának akadálymentesítéséről, teljes liberalizációról.

A Privatizálj! jelszó arról szól, hogy az állami tulajdon nem hatékony, helyette a dolgokat a piacra kell bízni. Szól arról is, hogy az állam szabályzóként is vonuljon ki, mert a piac rendet tesz, ahol kell, ott többet ad, ahol a szükségeshez képest sok van, onnan meg elvesz, tehát automatikusan szabályoz.

Deregulálj! – így szól az ikerjelszó, ami főként a pénzek nemzetközi forgalmára vonatkozik. A liberalizmus eszmei unokatestvére, a marxizmus-leninizmus nemcsak eszmei, de egyben gyakorló nagyja, személyesen Vlagyimir Iljics Lenin is egy egész könyvet szánt az államkommunizmusban történő, szükségszerű elhalásáról szóló tanításoknak. Ő is utálta az államot – természetesen a nemzetállamokra gondolt –, és csak addig akarta fenntartani, amíg a nemes végcél, a világforradalom nem győz az egész földgolyón.

S addig is igyekezett gyorsan multinacionális államot fabrikálni: a később Szovjetuniónak elnevezett formációt. A nemzetállamokat az ideológiai unokatestvérek, a liberálisok is szívből utálják. Állami ideáljuk az indiánok likvidálása után létrejött multinacionális Amerika, amibe épp csak az őslakók nem fértek bele. Az unokatestvérek között a nemzetállamok eltüntetéséhez vezető úton azonban van egy lényeges módszertani és időbeli eltérés a gyakorlati megvalósításban. Lenin, Sztálin, majd Mao és mások a célt véres erőszakkal, hódító háborúkkal kívánták megvalósítani. Egy ideig nagy sikerrel haladtak, de a nagy kísérlet végül elbukott.

A liberálisok, tanulva unokatestvéreik kudarcából, kezdésként puha módszereket választottak, és a végső célhoz a „permanens proletár forralom” jelszavát is idejében lecserélve, részben ideológiai köpenyt is váltva, a mindenható piac segítségével kívánnak eljutni. A puha módszer kezdetben semmiképpen nem jelentett fizikai terrort, sőt, a világ kisebb, boldogabb fertályán jólétet is hozott. A polgárok ezért nem is háborogtak eddig.

A harmadik világmegváltó jelszóról, a globalizációról a közönség a gyakorlatban tulajdonképpen nem sokat érzékelt idáig. Most, amikor a privatizáció és a dereguláció – ahol szükségét érezték – lényegében lezajlott, és az érdemi globalizációhoz vezető utat is kezdik „intézkedésekkel” kikövezni, elindult a lassú ébredezés, a közönség is ismerkedik a globalizáció valós természetével. Nem nagyon érti, hogy mire megy a szervezett migráció és a kényszerbetelepítés erőszakolása.

Azt is tapasztalja, hogy ez erőszakkal, ártatlanok halálával is jár, aminek nem akar vége szakadni, hiába a sok politikai fogadkozás a békés integrációról. Mivel a terror felett nincs hatékony állami kontroll, senki nem szavatolja, hogy nem válik tömegessé, hiszen van bőven humán utánpótlása. Ha valaki ennek valós természetét mégis megérti, és szóvá is teszi – amint tette azt legutóbb a Bundestag egyik kormánypárti képviselője, aki kimondta, hogy Németországban erőszakos népességcsere folyik –, azonnal kiteszik a politikailag korrekt akolból.

A nagy fáradozásokkal sikerrel globalizált (deregulált, privatizált) piachoz ugyanis megtört, érdekképviseletre alkalmatlan, egymásnak feszülő „nemzetközi” munkaerő kell, nem német, francia vagy magyar tudatú. Nem árt a rettegés légkörének megjelenése sem. A globalizáció migrációs vonulata többé-kevésbé már érthető a közönség számára is, és még mindig nincs kifejlett tömeges immunreakció.

A magyarok mindenképp jól értik, és ennek a népszavazás alkalmával visszavonhatatlanul, egyértelműen a jelét is adták. Amióta különféle referendumokon meg is kérdezték őket, soha ilyen nagy számban nem mondtak határozott és egybehangzó véleményt semmire, sem pártra, sem a Európai Unióra, sem a NATO-ra, de kormányra sem. Más népeket, sajnos, még nem kérdeztek meg hasonló módon a kvótákról, meg persze arról sem, hogy akarnak-e migrációs globalizációt.

A globalizáció folyamatának másik jelentős és egyben a legfőbb, életveszélyes vonulata természetéből adódóan olyan, mint a mustgáz: alattomosan öl, és amikor az áldozat felfedezi, akkor már késő.

Ez az állampénzügyi globalizáció, ami a magyar nyelvben elérhető tömörséggel tulajdonképpen nem is jelent mást, mint az államok pénzügyeinek egy központi külső akarattal történő rángatását, irányítását. Állampénzügyeken értendő a nemzeti költségvetések és a központi jegybankok által kifejtett tevékenység, és ezeknek a nemzeti hatáskörökből történő mind hatékonyabb kiszervezése egy, az összes választott fórumtól érdemben független „szakértői” vezérlése. Ez ellen a vonulat ellen kell mindenekelőtt sikeresen, hatékonyan védekezni, ha az ártalmas folyamatokat meg kívánjuk állítani.

Az állampénzügyek elnemzetietlenítéséhez vezető hatékony út az országok külső eladósítása, amikor hitelt nem belföldről vesznek föl, hanem globális szereplőktől, főként a hazaitól eltérő pénznemekben. Ezt nagyon sok ország már elkövette. Már maguk a globalizátorok is aggódnak, és mára polgárjogot nyert kifejezéssel élve – egy kicsit túl is tolták a biciklit. A világgazdaság összesített GDP-jéhez viszonyított adósság túl sok, ezt ma már az IMF vezérigazgatója is kimondja.

Ez nemcsak nem visszafizethető, de talán már a globalizációs végcélt sem szolgálja igazán. A globalizált új világ igényt tartana az eddig felhalmozott értékekre, természetesen ingyen, ha lehet. Ha minden pusztul, az nekik sem jó.

Az út, ahogy ide jutottunk, egyben jelzi azt is, hogy merre van a vissza a bajból. Ezt nevezném én állampénzügyi autarchiának (autarchia, annyi mint: önellátás – a szerk.). Rögzíteném, hogy nem arról van szó, hogy a külvilágtól elzárkózunk, begubózunk, mindent magunk akarunk előállítani, és ha nem vagyunk rá képesek, akkor inkább lemondunk a szükséges javakról. Amíg sokkal tartozik az állam külföldre, és nagy a nem hazai pénznem aránya, parancsoló szükségszerűség, hogy folyamatosan több legyen a devizabevételünk, mint a kiadásunk.

Mindig legyen kéznél elegendő külföldi pénz, ha a „piac” szorongat. Mindenképpen kerüljük az újabb államadósságok felhalmozását, még hazai pénzben is, még akkor is, ha egyébként a „nemzetközi” kanonizált szabályok azt megengedik, a piac pedig olcsón kínálja a pénzt. (Az alacsony kamatozású svájci frank már többször romba döntött bennünket, nemcsak az államot, de legutóbb a háztartásokat és a devizaalapú hitelt használó kisvállalkozásokat is.) Európai uniós tagállamként mindenképp szólni kell arról a nyitott kötelezettségünkről is, hogy előbb-utóbb át kell vennünk a közös valutát. Szerencsére a belépés nincs konkrét időhatárhoz kötve. Szóval kétszer is utóbb, mint előbb – az elmúlt évtized tanulságai legalábbis erre intenek, és a közeli jövő kilátásai sem kecsegtetnek semmi jóval.

Vigyázni kell a hazai gazdálkodó egységeinkre is, hogy ők se adósítsák el magukat a külföldieknek. Ha hitelre van szükségük, legyen az hazai forrású és olcsóbb, mint a külföldi. Ez a hazai monetáris politika feladata, az inflációmentes pénzpolitikáé. Ne gondoljuk azonban, hogy csak eladósodott országok szenvedik meg az állampénzügyi autarchia hiányát. Svájc éppen az ellenkező végletben, nagy hitelezőként és erősödő valutával esett hasonló csapdába. Az erős valuta ugyanis gátolta az exportját és idegenforgalmát, ami Svájcban is számít, ezért felhalmozták az idegen valutát.

A jegybank már nem tudta a mérlegében tovább dugdosni a kényszerből felvásárolt eurót, és kénytelen volt a saját pénz erősödésének utat engedni, ezzel pedig a belgazdaságát nehéz helyzetbe hozni.

Az állampénzügyi autarchia nem ördögtől való, ügyesen alkalmazva védelmet nyújthat a „piaci” megrázkódások ellen.