Vélemény és vita
A „pedig van” tragikus logikája
A konfliktus az első pillanattól kezdve magán viselte az ezeréves szunnita–síita ellentét alapvető vonásait…
Látszólag nincs összefüggés az szíriai háború és az amerikai elnökválasztás között, pedig van. Ez a mondat két szó kivételével megegyezik azzal a mondattal, amelyben Hillary Clinton amerikai külügyminiszter egy 2012-ben kelt e-mailjében indokolta Amerika beavatkozását a szíriai háborúba: „Irán nukleáris programja és a szíriai háború között látszólag nincs összefüggés, pedig van.”
A történet 2011 márciusáig nyúlik vissza, amikor a tunéziai események hatására (egy árus felgyújtotta magát, mert a hatóság elkobozta az illegálisan árult termékét) forradalmi hullám indult el az arab világban, és március 15-én Szíriában is kormányellenes tüntetések kezdődtek, amelyek rövidesen erőszakba torkolltak a hatóságok és a dzsihadista terroristákkal jócskán megtűzdelt tüntetők között. Bár Bassár el-Aszad kormánya gazdasági és politikai reformokat vezetett be (engedélyezték a nikáb használatát a tanárok számára, amelyet korábban tiltottak, bezárták a konzervatívok által erkölcstelennek tartott damaszkuszi kaszinót, amnesztiát adtak a politikai foglyoknak, engedélyezték a többpártrendszert és így tovább), a konfliktus mégis egyre kiterjedtebbé vált.
Júniusban a szíriai hadsereg hét tisztje megalakította a Szabad Szíriai Hadsereget és a demokratikus reformok követelését felváltotta az Aszad-rezsim távozásának követelése, és a kormány elleni fegyveres harc, amelyet a környező arab államok és Törökország részben fegyverek szállításával, részben radikális fegyveres csoportok csatlakozásának lehetővé tételével segített. A konfliktus az első pillanattól kezdve magán viselte az ezeréves szunnita–síita ellentét alapvető vonásait, ugyanis míg az Aszad-rezsim az ország etnikai kisebbségét alkotó síitákhoz tartozik (alavita síiták), a kormány ellen harcolók kizárólag a szunniták közül kerültek ki, akik az ország lakosságának mintegy nyolcvan százalékát adják. A lakosság egytizedét kitevő keresztények Aszadot támogatják.
A konfliktus kiszélesedésével az Egyesült Államok egyértelműen a rezsim elleni felkelők oldalára állt, hogy miért, az Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszternek a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott e-mailjeiből tűnik ki. A 2016 tavaszán kiszivárogtatott, de 2012-ben kelt e-mail azzal indít, hogy „Annak legjobb módja, hogy Izraelt segítsük abban, hogy elboldoguljon Irán növekvő nukleáris erejével, az, hogy támogatjuk a szír népet, hogy megszabaduljon Bassár el-Aszad rezsimjétől.” Hillary Clintonnak ugyanis az volt a véleménye, hogy „az Irán nukleáris problémájáról való tárgyalások nem fogják megoldani Izrael biztonsági problémáit”, és ekkor mondta, hogy „Irán nukleáris programja és a szíriai háború között látszólag nincs összefüggés, pedig van”.
Kifejtette, hogy „stratégiai kapcsolat van Irán és a szíriai Bassár el-Aszad-rezsim között, amely lehetővé teszi Iránnak, hogy Izrael biztonságát aláaknázza – nem közvetlen akciók révén, ami Irán és Izrael közötti harmincéves ellenségeskedés során sohasem történt meg –, hanem olyan libanoni szövetségesei által, mint a Hezbollah, amelyet Irán Szírián keresztül tart fenn, fegyverez és kiképez. Az Aszad-rezsim vége véget vetne ennek a veszélyes szövetségnek”. Majd a következőképpen folytatta: „Ha Irán eléri annak küszöbét, hogy nukleáris fegyverrel rendelkező állam legyen, Teherán sokkal könnyebbnek fogja találni, hogy arra buzdítsa szíriai szövetségeseit és a Hezbollahot, hogy támadást kövessen el Izrael ellen, tudván, hogy nukleáris ereje elrettenti Izraelt attól, hogy Irán ellen válaszoljon a támadásra.”
Clinton szerint az izraeli katonai vezetők leginkább azért aggódnak, hogy elveszítik nukleáris monopóliumukat, bár erről nem beszélnek. Ezért: „Aszad eltávolítása nemcsak egy hatalmas jótétemény lenne Izrael biztonsága számára, de enyhítené Izrael érthető félelmét, hogy elveszti nukleáris monopóliumát. Azután Izrael és az Egyesült Államok közös álláspontra juthatna arról, hogy mikor tekinthető az iráni program olyan veszélyesnek, ami már katonai akciót indokolhat.”
A szíriai polgárháborúba való beavatkozástól nem kell tartani, viszont a líbiaitól eltérően egy sikeres szíriai beavatkozás jelentős diplomáciai és katonai vezetői készséget igényelne az Egyesült Államok részéről. Washington azzal kezdhetné, hogy kijelenti, hogy a szíriai lázadók kiképezésében és felfegyverzésében kész együttműködni regionális szövetségeseivel, például Törökországgal, Szaúd-Arábiával és Katarral – mondta, illetve írta Clinton. Második lépésként nemzetközi támogatást kellene szerezni egy koalíciós légi tevékenységhez. Mivel Oroszország sohasem fog támogatni egy ilyen akciót, nincs értelme az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vinni. Clinton visszautasította az aggodalmaskodókat: „Vannak, akik szerint az Egyesült Államok beavatkozása egy szélesebb háborút kockáztat Oroszországgal. De a koszovói példa mást mutat. Abban az esetben Oroszországnak igazi etnikai és politikai kapcsolatai voltak a szerbekkel, ami nincs meg Oroszország és Szíria között, és Oroszország mégsem tett többet, mint tiltakozott.”
Hillary Clintonnak az 2012-es állapotokat tükröző álláspontját Obama elnök nem tette magáévá, közvetlen amerikai beavatkozás nem történt, viszont a kormányellenes erők fegyvert és kiképzést is kaptak. Közben a helyzet jelentősen változott: az Irak amerikai lerohanása következményeként létrejött iraki al-Kaidából kifejlődött Iszlám Állam számottevő sikereket ért el és Szíria területének jelentős részét elfoglalta. A felkelők és az Iszlám Állam támadásai következtében a kormányerők egyre kisebb területre szorultak vissza. Ekkor Oroszország, hogy az Aszad-kormányzatot és a szíriai katonai támaszpontjait megmentse, közvetlenül is beavatkozott. Oroszországnak ugyanis – szemben az Egyesült Államok mintegy ezerre tehető külföldi támaszpontjával – csupán néhány külföldi katonai bázisa van, de köztük egy tengerészeti és egy légi éppen Szíriában található. Mivel ezekről a bázisokról annak idején Aszaddal egyeztek meg, az oroszoknak elemi érdekük, hogy a jelenlegi szíriai vezetés a helyén maradjon, mert távozása az orosz katonai bázisok létét is kétségessé tenné. Mint azt Clinton e-mailjében kifejtette, Izraelnek meg az az alapvető érdeke, hogy a Hezbollah és Irán közötti közvetlen kapcsolatot biztosító Aszad-rezsim megbukjon és a helyét egy Iránnal ellenséges szunnita kormány váltsa fel.
Az alapvetően ellentétes érdekek miatt az amerikai és az orosz külügyminiszter, John Kerry és Szergej Lavrov által tető alá hozott legutóbbi tűzszünet is meghiúsult, és míg az amerikai kormányzat részéről látszik a szándék a helyzet tárgyalásos rendezésére, az amerikai katonai vezetés meghatározó része – a Clinton-e-mail szellemében – nem tart elfogadhatónak olyan megoldást, amelyben Aszad a helyén marad. Ebben a helyzetben joggal felmerülhet a kérdés: lehet, hogy a kelet-szíriai Dajer ez-Zaur városánál a szír kormányerőkre mért amerikai légi csapás nem pusztán tévedés volt?
A szíriai polgárháború kapcsán elfoglalt álláspont, pontosabban Izrael biztonsági érdekeinek figyelembevétele az amerikai elnökválasztásban is fontos kérdés. Ha az amerikai közvélemény nem is figyel oda az ilyen külpolitikai ügyekre, az amerikai média annál inkább, és ez lehet az egyik, vagy talán a legfőbb oka annak, hogy az amerikai, de az európai sajtó is egyértelműen az izraeli érdekeket szem előtt tartó Hillary Clinton mellett foglal állást, és támadja az amerikai érdekeket hangsúlyozó és az oroszokkal kiegyezni akaró Trumpot. Könnyen elképzelhető, hogy az amerikai átlagpolgár pont azért támogatja Trumpot, mert elege van abból az establishmentből, amelynek nem Amerika az első. Hamarosan kiderül, hogy ebben a konfliktusban a nép, vagy az establishment az, amelyik leváltható.
A történet 2011 márciusáig nyúlik vissza, amikor a tunéziai események hatására (egy árus felgyújtotta magát, mert a hatóság elkobozta az illegálisan árult termékét) forradalmi hullám indult el az arab világban, és március 15-én Szíriában is kormányellenes tüntetések kezdődtek, amelyek rövidesen erőszakba torkolltak a hatóságok és a dzsihadista terroristákkal jócskán megtűzdelt tüntetők között. Bár Bassár el-Aszad kormánya gazdasági és politikai reformokat vezetett be (engedélyezték a nikáb használatát a tanárok számára, amelyet korábban tiltottak, bezárták a konzervatívok által erkölcstelennek tartott damaszkuszi kaszinót, amnesztiát adtak a politikai foglyoknak, engedélyezték a többpártrendszert és így tovább), a konfliktus mégis egyre kiterjedtebbé vált.
Júniusban a szíriai hadsereg hét tisztje megalakította a Szabad Szíriai Hadsereget és a demokratikus reformok követelését felváltotta az Aszad-rezsim távozásának követelése, és a kormány elleni fegyveres harc, amelyet a környező arab államok és Törökország részben fegyverek szállításával, részben radikális fegyveres csoportok csatlakozásának lehetővé tételével segített. A konfliktus az első pillanattól kezdve magán viselte az ezeréves szunnita–síita ellentét alapvető vonásait, ugyanis míg az Aszad-rezsim az ország etnikai kisebbségét alkotó síitákhoz tartozik (alavita síiták), a kormány ellen harcolók kizárólag a szunniták közül kerültek ki, akik az ország lakosságának mintegy nyolcvan százalékát adják. A lakosság egytizedét kitevő keresztények Aszadot támogatják.
A konfliktus kiszélesedésével az Egyesült Államok egyértelműen a rezsim elleni felkelők oldalára állt, hogy miért, az Hillary Clinton volt amerikai külügyminiszternek a WikiLeaks által nyilvánosságra hozott e-mailjeiből tűnik ki. A 2016 tavaszán kiszivárogtatott, de 2012-ben kelt e-mail azzal indít, hogy „Annak legjobb módja, hogy Izraelt segítsük abban, hogy elboldoguljon Irán növekvő nukleáris erejével, az, hogy támogatjuk a szír népet, hogy megszabaduljon Bassár el-Aszad rezsimjétől.” Hillary Clintonnak ugyanis az volt a véleménye, hogy „az Irán nukleáris problémájáról való tárgyalások nem fogják megoldani Izrael biztonsági problémáit”, és ekkor mondta, hogy „Irán nukleáris programja és a szíriai háború között látszólag nincs összefüggés, pedig van”.
Kifejtette, hogy „stratégiai kapcsolat van Irán és a szíriai Bassár el-Aszad-rezsim között, amely lehetővé teszi Iránnak, hogy Izrael biztonságát aláaknázza – nem közvetlen akciók révén, ami Irán és Izrael közötti harmincéves ellenségeskedés során sohasem történt meg –, hanem olyan libanoni szövetségesei által, mint a Hezbollah, amelyet Irán Szírián keresztül tart fenn, fegyverez és kiképez. Az Aszad-rezsim vége véget vetne ennek a veszélyes szövetségnek”. Majd a következőképpen folytatta: „Ha Irán eléri annak küszöbét, hogy nukleáris fegyverrel rendelkező állam legyen, Teherán sokkal könnyebbnek fogja találni, hogy arra buzdítsa szíriai szövetségeseit és a Hezbollahot, hogy támadást kövessen el Izrael ellen, tudván, hogy nukleáris ereje elrettenti Izraelt attól, hogy Irán ellen válaszoljon a támadásra.”
Clinton szerint az izraeli katonai vezetők leginkább azért aggódnak, hogy elveszítik nukleáris monopóliumukat, bár erről nem beszélnek. Ezért: „Aszad eltávolítása nemcsak egy hatalmas jótétemény lenne Izrael biztonsága számára, de enyhítené Izrael érthető félelmét, hogy elveszti nukleáris monopóliumát. Azután Izrael és az Egyesült Államok közös álláspontra juthatna arról, hogy mikor tekinthető az iráni program olyan veszélyesnek, ami már katonai akciót indokolhat.”
A szíriai polgárháborúba való beavatkozástól nem kell tartani, viszont a líbiaitól eltérően egy sikeres szíriai beavatkozás jelentős diplomáciai és katonai vezetői készséget igényelne az Egyesült Államok részéről. Washington azzal kezdhetné, hogy kijelenti, hogy a szíriai lázadók kiképezésében és felfegyverzésében kész együttműködni regionális szövetségeseivel, például Törökországgal, Szaúd-Arábiával és Katarral – mondta, illetve írta Clinton. Második lépésként nemzetközi támogatást kellene szerezni egy koalíciós légi tevékenységhez. Mivel Oroszország sohasem fog támogatni egy ilyen akciót, nincs értelme az ügyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vinni. Clinton visszautasította az aggodalmaskodókat: „Vannak, akik szerint az Egyesült Államok beavatkozása egy szélesebb háborút kockáztat Oroszországgal. De a koszovói példa mást mutat. Abban az esetben Oroszországnak igazi etnikai és politikai kapcsolatai voltak a szerbekkel, ami nincs meg Oroszország és Szíria között, és Oroszország mégsem tett többet, mint tiltakozott.”
Hillary Clintonnak az 2012-es állapotokat tükröző álláspontját Obama elnök nem tette magáévá, közvetlen amerikai beavatkozás nem történt, viszont a kormányellenes erők fegyvert és kiképzést is kaptak. Közben a helyzet jelentősen változott: az Irak amerikai lerohanása következményeként létrejött iraki al-Kaidából kifejlődött Iszlám Állam számottevő sikereket ért el és Szíria területének jelentős részét elfoglalta. A felkelők és az Iszlám Állam támadásai következtében a kormányerők egyre kisebb területre szorultak vissza. Ekkor Oroszország, hogy az Aszad-kormányzatot és a szíriai katonai támaszpontjait megmentse, közvetlenül is beavatkozott. Oroszországnak ugyanis – szemben az Egyesült Államok mintegy ezerre tehető külföldi támaszpontjával – csupán néhány külföldi katonai bázisa van, de köztük egy tengerészeti és egy légi éppen Szíriában található. Mivel ezekről a bázisokról annak idején Aszaddal egyeztek meg, az oroszoknak elemi érdekük, hogy a jelenlegi szíriai vezetés a helyén maradjon, mert távozása az orosz katonai bázisok létét is kétségessé tenné. Mint azt Clinton e-mailjében kifejtette, Izraelnek meg az az alapvető érdeke, hogy a Hezbollah és Irán közötti közvetlen kapcsolatot biztosító Aszad-rezsim megbukjon és a helyét egy Iránnal ellenséges szunnita kormány váltsa fel.
Az alapvetően ellentétes érdekek miatt az amerikai és az orosz külügyminiszter, John Kerry és Szergej Lavrov által tető alá hozott legutóbbi tűzszünet is meghiúsult, és míg az amerikai kormányzat részéről látszik a szándék a helyzet tárgyalásos rendezésére, az amerikai katonai vezetés meghatározó része – a Clinton-e-mail szellemében – nem tart elfogadhatónak olyan megoldást, amelyben Aszad a helyén marad. Ebben a helyzetben joggal felmerülhet a kérdés: lehet, hogy a kelet-szíriai Dajer ez-Zaur városánál a szír kormányerőkre mért amerikai légi csapás nem pusztán tévedés volt?
A szíriai polgárháború kapcsán elfoglalt álláspont, pontosabban Izrael biztonsági érdekeinek figyelembevétele az amerikai elnökválasztásban is fontos kérdés. Ha az amerikai közvélemény nem is figyel oda az ilyen külpolitikai ügyekre, az amerikai média annál inkább, és ez lehet az egyik, vagy talán a legfőbb oka annak, hogy az amerikai, de az európai sajtó is egyértelműen az izraeli érdekeket szem előtt tartó Hillary Clinton mellett foglal állást, és támadja az amerikai érdekeket hangsúlyozó és az oroszokkal kiegyezni akaró Trumpot. Könnyen elképzelhető, hogy az amerikai átlagpolgár pont azért támogatja Trumpot, mert elege van abból az establishmentből, amelynek nem Amerika az első. Hamarosan kiderül, hogy ebben a konfliktusban a nép, vagy az establishment az, amelyik leváltható.