A panaszos Őrség

Úgy is mondhatjuk, hogy a sajátságosan eredeti – színvonalas – feldolgozás és a tematika potenciális varázsa, a tolmácsolás és az adottság szerencsés találkozása speciális fénykörbe vonja az illető tájat. Így jártam én az Őrséggel, amelyről a hetvenes évek első felében még alig-alig tudtak valamit Magyarországon – holott ez a különleges varázsú és nehéz sorsú vidék a magyar népi kultúra egyik legnagyobb rejtőzködő kincsesbányája, a Délnyugat-Dunántúl tízegynéhány falvas kis ékessége. Moldova Györgynek volt köszönhető mindez – annak, aki még messze nem volt az a Moldova, akit ma ismerhetünk –, és aki idestova fél évszázada, 1970-ben fél évig élt az Őrség középpontjában, Őriszentpéteren, és négy évvel később, 1974-ben jelentette meg Az Őrség panasza című munkáját, az 1945 után újjászülető magyar szociográfia egyik alapművét. Rendkívüli hatású, komoly felelősségtudattal, empátiával, nép- és emberszeretettel megírt kötet, mély és alapos; olyan szuggesztív fejezetcímekkel, mint Embert becsülő Bajánsenye, Múlandó Kerkáskápolna, Ősi Szalafő és hasonlók.

Valamikor 1986-ban jutottam el az Őrségbe – most pedig, ennyi év után, itt vagyok újra, talán először a komolyabb tájékozódás lehetőségével, de még mindig Az Őrség panaszának jócskán fölkavart élményeivel. (A kötetre ennyi idő után is többen emlékeznek errefelé, kitűnő kiindulási alap a beszélgetésekhez.) Itt, Kerkáskápolnán ragyogóan süt a nap – két óra múlva már koromsötétben zuhog, dörög-villámlik, így megy másnap is –, a trianoni nemzetgyilkossági kísérletre emlékezőknek meg kimondottan jólesik a szülőföldjük iránti, fokozott érdeklődés. Szinte mindenki az Őrség szétszakítottságát emlegeti, igaz, most erre alkalom is van, Moldovánál persze egy szó sem eshetett ilyesmiről – három falu, Őrihódos, Kapornak és Bükkalla került a későbbi Jugoszláviához, jelenleg Szlovéniában található –, és a vidék népi-nemzeti identitásáról előadást tartó kercaszomori polgármester szomorúan emlegeti, hogy hódosi kollégája mennyire megdöbbentette őket, amikor – magyar falvak egymás közt – szlovénül mondta el mondókáját… Így pár óra múlva már engem sem lepett meg, hogy a szomszédból érkezett, szép, kerek-kedves magyar arcú menyecskékből álló asszonykórus sem magyar népdallal kezdett (noha a programban ez állt), hanem idegennel… „Mások lettek, bizony.” És itt lenne az ideje „az Őrség mai panasza” megírásának.

A tizennyolc falu rohamosan néptelenedik – az egykor kétszáz, hivatalosan még mindig százfős Kerkáskápolnán már csak nyolcvanan laknak, de nem jobb a helyzet másutt sem – a néhány felkapott, az utóbbi években „néprajzi divattá” lett Őrség-kultuszban sztárszerepre jutott egy-két helység, elsősorban Szalafő és Őriszentpéter könyörtelen kapitalista konkurenciaharccal, olykor a jellegzetes magyar irigységet sem nélkülöző módon szorítja ki és nyomja el az életfontosságú faluturizmusban nem egy és nem két vitás kérdésben a többieket – és még lehetne folytatni… Pél­dául azzal, hogy éppen a népi kultúrában a Moldova könyvében még tucatszám látható, gyönyörű, jellegzetes őrségi népi építészet szinte tovatűnt, Bajánsenyén hiába keresek ilyen házat – „olyat már szinte csak Szalafőn talál” –, a házak, a faluközpontok, az utak állapota szinte a régi nyugati (és „jugó”) időket idéző kontrasztos módon, feltűnően más, ha az ember átsuhan a trianoni EU-határon Őrihódosra…

Az sem múlt el nyom nélkül, hogy a Rákosi-rémuralom évei a meggyötört magyar parasztságon belül az Őrséget talán még jobban sújtották. (Még Moldova is céloz erre.) Itt különösen sok volt a kuláknak kinevezett és porig alázott-kifosztott ember, a kitelepítettek száma a lakosság számarányához képest igen magas – külön kötet is megjelent róluk –, a forradalom leverése után a téeszekbe berugdaltak szenvedése is rendkívülinek számított. Persze nem nagyon panaszkodik senki. Keserű József kerkáskápolnai polgármester és csapata boldog és tevékeny; elégedett azzal, hogy kis faluja adhatott helyet a második alkalommal megrendezett őrségi összmagyar rendezvénynek a Nemzeti Összetartozás Napján, van itt dal és tánc és előadások és huszárok és könyvvásár.

Az embert valamilyen furcsa, ritkán tapasztalt megrendültség fogja el: hogyan és mennyire őrzik még mindig ezek a kemény, kedves és mélyérzésű magyar emberek mindazt, ami Isten teremtményének a legfontosabb lehet ezen a Földön – Isten, haza és család szentháromságát. Póztalanul, megejtő természetességgel. Zuhoghat az eső, kegyetlen hideg lehet alig egy óra alatt: jó „vazsi”, délnyugat-dunántúli nyelvjárásban szívós magyarok jó kedélyű évődései hallatszanak. Mintha sok szép, ártatlan gyermekhang szólna ki egy nagyobb kórusból.

Megfogyva bár, de törve nem – a Szózat ezen sora a címe a Kerkáskápolna ezeréves históriáját bemutató kötetnek, amit a polgármestertől kapok. Ritkaság, hogy ilyen közvetlenül lehessen érteni egy nagy klasszikus mű egyetlen sorát.