A nyelvművelő társaságtól Petőfiig

Magyarországon az irodalmi-nyelvi megújuláshoz vezető folyamat valamikor a 18. század végén, a 19. század elején kezdődött Európa egyéb országaihoz hasonlóan. A német nyelvterületen Herder ismerte fel a nyelvi-kulturális egység fontosságát, a szláv népek körében ekkor teremtődött meg a nemzeti önállóság iránti igény, míg Franciaországban a nemzetállam eszméje került a középpontba; ezzel egy időben pedig Magyarországon II. József németesítő rendeleteivel szemben bontakozott ki komoly ellenállás. Paradox módon részben ugyanazon az alapon, amelynek talaján az uralkodó modernizálni kívánt: a felvilágosodás eszméi ugyanúgy megjelentek a magyar nemesi közgondolkodásban, mint az uralkodói szándékok között, csak épp míg Batsányiék a magyar állam keretei közt képzelték üdvösnek a változásokat, II. József mindezt a birodalmi eszme nevében gondolta véghez vinni. Magyar részről a politikai függetlenedés igénye a kezdetektől összekapcsolódott a magyar nyelv államnyelvvé tételének igényével, a magyar nyelv minél teljesebb körű leírásának igényével és a magyar nyelvű modern irodalom megteremtésének igényével.
1795-ben megjelent a debreceni grammatika, majd 1808-ban, amikor az udvar pályázatot írt ki a „magyar nyelv hivatali és iskolai felhasználási lehetőségeiről”, arra számítva, hogy a pályázók ennek lehetetlenségét bizonyítják, Kazinczy a várakozással ellentétben bebizonyította, hogy a magyar tökéletesen alkalmas államnyelvnek.

Bár bevezető soraiban leszögezi, hogy „A patriotizmus nem ellenkezik a kozmopolitizmussal: ez amazt csak nemesiti”, a dolgozatot a cenzúra nem engedte át. Más módon is igyekeztek meggátolni a veszélyes eszmék terjedését: az 1801-ben felállított Polizei und Zensur-Hofstelle, a birodalmi cenzúrahivatal többek között Voltaire, Rousseau, Goethe és Schiller műveit tiltotta be, majd amikor ez sem volt elég, Ferenc császár az összes nem állami engedéllyel működő nyomdát is bezáratta, így 1812-re csak két magyar nyelvű hetilap maradt.

A szellem a palackba azonban már nem fért vissza. Révai Miklós egyetemi tanár 1790-ben felvetette a Tudományos Akadémia ötletét, a következő évben Aranka György Kolozsvárott létrehozta az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaságot. A Kazinczy és Batsányi védnöksége alatt működő Kassai Magyar Társaság folyóiratát, a Magyar Museumot ugyan betiltották, Kármán József halálával pedig megszűnt az Uránia is, majd a jakobinusper törte meg a lendületet, de az 1800-as évek elejétől már feltartóztathatatlan volt a megújulás. Amivel együtt azonnal elkezdődtek a – máig tartó – viták is.

Az 1805-ben elhunyt Csokonai emlékezete és költészete kapcsán Kazinczy keveredett polémiába a debreceni urakkal, de mint arra többen figyelmeztetnek, Csokonai neve csak a zászlóra kellett: valójában a cívis város keletre kacsingató műveltségeszménye csapott össze Kazinczy „nyugatos” értékrendjével.
Miközben a kelet–nyugat tengely mentén egymásnak feszült az értelmiség egy része, más része csendben dolgozott: 1831-ben megjelent az első helyesírási szótár, 1834-ben pedig az első rendszeres magyar nyelvtan, majd Kazinczy és Kölcsey vitáin keresztül csiszolódott tovább a korszellem és a nyelvújítóknak köszönhetően a nyelv – utóbbi folyamat egyébként a közvélekedéssel ellentétben nem zárult le Kazinczyval, hanem egészen az 1870-es évekig tartott.

Kölcsey 1823 elején megírta a Himnuszt, amelyet Alexa Károly szavaival élve azért emelt fel a közakarat, mert „összefoglalja a nemzeti történelmi tapasztalatok legjavát”. A verset Erkel Ferenc zenésítette meg, a forradalom alatt már énekelték. Két évvel a Himnusz után, amikor megjelent a Zalán futása, azonban egyértelművé vált, hogy nem Kölcsey, hanem a még a nyugatosok által is rajongott Vörösmarty lesz az, aki az addigra gyökeresen megváltozott társadalmi-nyelvi viszonyok között megteremti a modern magyar irodalmat. Literatúránk egyik legbűvöletesebb műve, a Csongor és Tünde szerzője személyében a „művész” ideálja is megjelent a magyar közéletben, hiszen ő az első olyan szerző, aki honoráriumokból tartotta fenn magát a régi magyar jogász értelmiségiekkel szemben.

A tizenkilencedik század harmincas éveire kultúránk már a romantika jegyében állt. A regényirodalomban először Jósika Miklósé, aztán Eötvösé lett a terep, közben a meginduló lapok – Kritikai Lapok, Athenaeum – a közbeszéd fórumait teremtették meg. Mindössze egy évtized múltán már három magyar nyelvű lap – a liberális Pesti Hírlap, a konzervatív Világ és a klerikális Nemzeti Újság – között választhattak a pesti polgárok, majd Vahot Imre szerkesztésében, Petőfi segédszerkesztői közreműködésével megindult a Pesti Divatlap.

Abban az évben, 1844-ben, amikor a magyar államnyelvvé lett, a Pestre érkező Petőfit – ki más? – Vörösmarty Mihály segítette: a Nemzeti Kör az ő ajánlására vállalta verseinek kiadását, szintén ő – és Bajza – protezsálta be a Pesti Divatlaphoz.

Ezen cikk keretei nem teszik lehetővé, hogy Petőfi hatását a korra külön elemezzük, ezt ráadásul megtették már elegen, de annyi bizonyos, hogy életműve – amely az ő esetében szó szerinti életművet jelent, hiszen személyes sorsa és lírája elválaszthatatlanul adja ki Petőfi-képünket – a magyar irodalmi romantika fortissimója, és egyben az új kor kezdete.