Vélemény és vita
A nép tétlen készpénze
Mi magyarok szeretjük a készpénzt. Szeretjük, ha egy összeg állandóan ott lapul a tárcánkban, zsebünkben
Ez régóta így van, szinte genetikusan kódolt módon és talán nem véletlenül. Készpénzszeretetünk valahol mélyen bele tartozik történelmi hagyományainkba, de aligha hiszem, hogy ennek nincs nagyon is reális magva, legalábbis nemzetállamunk felbomlása, a török invázió óta.
A házából, falujából elüldözöttnek ugyanis a túléléshez mindig is készpénzre volt szüksége, amiért minden beszerezhető. Gyors menekülési kényszerben szinte mást nem is tudott magával vinni. Sokszor azonban még a pénzzel is jól megjárta. Mire el akarta költeni jól elértéktelenedett. Öt évszázad alatt ezt is többször megtapasztalta. Ez ugyanúgy jellemző volt Mohács előtt, a napóleoni háborúk után, mint a legutóbbi évszázad két világháborúját követően, de igazán a rendszerváltásunk első két évtizede is pénzromlásról szólt.
A magyar tehát már régóta úgy gondolkodik, hogy amire szükség van azt gyorsan vegyük is meg, mert esetleg később nem lesz, vagy jóval többet kell érte fizetni. A pénzőrzésre felhatalmazott bankok ma sem tudnak, esetleg nem is kényszerülnek alternatívát adni arra, hogy a rájuk bízott pénzért olyan jövedelmeket biztosítsanak, amelyek kompenzálnák az el nem költött, de „ugrásra kész” pénzzel szemben táplált elvárásainkat. Szóval imádjuk a készpénzt, ez a lényeg.
Amióta meg jobban csörgedezik hozzánk, még inkább. A nép készpénzállománya az induló 2010-es 2000 milliárd forintról idén 5500 milliárdra nőtt, ami a hazai éves GDP csaknem tizenöt százaléka. Ha a nemzetgazdasági szempontokat vesszük górcső alá ez a hatalmas összeg tétlenség helyett hasznot hozó módon dolgoztatna is, de hogyan, ez itt a kérdés? Mit kell annak érdekében tenni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon? Azaz megmaradjon a készpénztulajdonosok érzése, hogy azonnal költhetik forintjaikat, ha úgy döntenek, sőt tisztes jövedelmet is termel, de ezek az irdatlan összegek mégis szolgálják a hazai gazdaság érdekeit is. A működőképes modell kiötléséhez át kell tekintenünk a jelenlegi készpénzhelyzetet.
Az emberek készpénze két formában jelenik meg. Egyrészt maguknál tartják széfben, tárcában esetleg párnahuzatban, másrészt a bankokban tárolják számlákon, lekötés nélkül. Lekötni a jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben ugyanis nem vonzó, másrészt a bankok már jó két évtizede hozzászoktak ahhoz, hogy kevésbé versenyeznek az emberek pénzéért, mert úgy sincs más lehetőségük, vagy otthon tartják, vagy hozzájuk viszik azt. (A hazai bankrendszer más ügyekben sem a kiélezett versenyről inkább a kartelezésről szól). Ráadásul legújabban elég sok készpénzt törvényi eszközökkel tereltek bankszámlákra. A kérdés az, hogy miként tudná e hatalmas pénztömeget az államkassza megszólítani és a maga oldalára állítani, ez ugyanis nagyon racionális lépés lenne.
Az államadósság húsz százaléka még ma is devizákban testesül meg. Devizahitel-ügyben hazánk úgy áll, mint a hajdani Döbrögi uraság, háromszor verte el rajta a port a sors, először még a rendszerváltás előtti külföldi eladósodással, másodszor a nyolcéves balliberális kormányzat alatt. Harmadszorra pedig a képletes devizaütlegek már a nép hátán csattogtak (és még ma sem simogatnak) éppen a devizaalapúnak mondott formában.
Minden valamire való üzleti ötlet sikerének azonban vannak feltételei. Mindenekelőtt az ötlet. Ez megvan már, be kellene vonni a készpénzállomány tekintélyes részét az államkassza finanszírozásába, lecserélni mennél több devizaforrást ezen keresztül forintra. Érdekeltté kellene tenni az érintetteket (a tétlen forint ezermilliárdok tulajdonosait), hogy a fordulatot végrehajtsák és forintjaikért állampapírokat vásároljanak. Ez elvileg azzal jár, hogy vonzó hozamokat kellene ajánlani számukra. Ami nem lenne túl nehéz feladat. Ugyanis visszamenőleg igazolható, hogy a devizahitelek végül mindig nagyon sokba kerültek, mert nem csak a kamatokat, de az időről időre az ellenünk dolgozó árfolyamhatásokat is kalkulálni kell és nagy valószínűséggel ez a jövőben sem lesz másként.
Másrészt az is pótlólagos pozitív nemzetgazdasági hatás lenne, hogy a forintokra fizetett hozamok itthon maradnának ahelyett, hogy külföldre csorognának, és így élénkítenék a gazdaságot is. Marad a bűvészmutatvány, hogy miként lehet olyan helyzetet teremteni, hogy egyszerre valósuljon meg a devizahitelek forintra cserélése és az érintett forint tulajdonosok azon lehetősége, hogy szükség esetén megtakarításukat mégis készpénzként is használhassák, pénzük egyszerre legyen jól kamatozó, de felhasználható is. Ehhez korábbi szakmai életem bevált tapasztalatát hozom segítségül.
A hajdani jegybank, ami akkoriban a „bank” volt és deviza ügyekben is monopolista, devizáit külföldi számlákon tartotta. Az akkori technikai feltételek nem tették lehetővé az azonos idejű információáramlást, tehát túl kellett tartalékolni a számlákon, ha biztonságot akartunk, ha minden fizetési kötelezettségnek időben meg akartunk felelni. Természetesen a kinti (főként amerikai) bankok is versenyeztek, hogy nekünk számlát vezessenek, mert a számlákon mindig sok pénz rostokolt, ami nekik ingyen forrás volt. Ez vezetett a nagyon is racionális megoldáshoz. Az egyikük felajánlotta, hogy egy akkor kifejlesztett telekommunikációs eszköz hazai működtetésével mi folyamatosan tájékozódhatunk, hogy miként is áll a mi, náluk vezetett számlánk. Ők azt kérték, hogy ezért cserében a likvid pénzeinket nálunk tartsák, de azt is felajánlották, hogy ezek felesleges részét a napi pénzpiacokon megbízásunkból folyamatosan jó hozamért befektetik. Az ügy eredménye éves milliós nagyságrendű dollárhaszon lett.
Vegyük először a versenylogikát. Itt az államkasszának a bankokkal kellene versenyeznie, el kellene tőlük „szeretni” a készpénzeket. Másrészt fenn kellene tartani a pénztulajdonosok érzését, hogy pénzüket a befektetés ellenére mégis bármikor felhasználhatják. Na ehhez már az üzlet reményében befektetések is kellenek. Az érintetteknek kincstári számlákat kellene vezetni és ezeket a számlákat számukra elérhetővé is kellene tenni, részben pénzkiadó automaták sűrű elterjesztésével, részben elektronikus úton is. (Pénzkiadó automaták telepítésére alkalmasak lennének a postahivatalok, esetleg bizonyos, erre a célra kialakított önkormányzati helyiségek is.)
Érdemes lenne ezek mellett az államtól érkező összegekre a legszélesebb körben az elektronikus átutalásokat alkalmazni és az ügyfél pénzeket a kincstárnál vezetett számlákra utalni. A megvalósításhoz egy törvénymódosító csomagra is szükség lenne, nem beszélve egy kiterjedt médiakampányról, amely eloszlatná a dühödt és az ügyben demokráciaellenes támadást hirdető megnyilvánulásokkal kapcsolatos félelmeket. Minden bizonnyal megérné ezt megtenni.
A házából, falujából elüldözöttnek ugyanis a túléléshez mindig is készpénzre volt szüksége, amiért minden beszerezhető. Gyors menekülési kényszerben szinte mást nem is tudott magával vinni. Sokszor azonban még a pénzzel is jól megjárta. Mire el akarta költeni jól elértéktelenedett. Öt évszázad alatt ezt is többször megtapasztalta. Ez ugyanúgy jellemző volt Mohács előtt, a napóleoni háborúk után, mint a legutóbbi évszázad két világháborúját követően, de igazán a rendszerváltásunk első két évtizede is pénzromlásról szólt.
A magyar tehát már régóta úgy gondolkodik, hogy amire szükség van azt gyorsan vegyük is meg, mert esetleg később nem lesz, vagy jóval többet kell érte fizetni. A pénzőrzésre felhatalmazott bankok ma sem tudnak, esetleg nem is kényszerülnek alternatívát adni arra, hogy a rájuk bízott pénzért olyan jövedelmeket biztosítsanak, amelyek kompenzálnák az el nem költött, de „ugrásra kész” pénzzel szemben táplált elvárásainkat. Szóval imádjuk a készpénzt, ez a lényeg.
Amióta meg jobban csörgedezik hozzánk, még inkább. A nép készpénzállománya az induló 2010-es 2000 milliárd forintról idén 5500 milliárdra nőtt, ami a hazai éves GDP csaknem tizenöt százaléka. Ha a nemzetgazdasági szempontokat vesszük górcső alá ez a hatalmas összeg tétlenség helyett hasznot hozó módon dolgoztatna is, de hogyan, ez itt a kérdés? Mit kell annak érdekében tenni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon? Azaz megmaradjon a készpénztulajdonosok érzése, hogy azonnal költhetik forintjaikat, ha úgy döntenek, sőt tisztes jövedelmet is termel, de ezek az irdatlan összegek mégis szolgálják a hazai gazdaság érdekeit is. A működőképes modell kiötléséhez át kell tekintenünk a jelenlegi készpénzhelyzetet.
Az emberek készpénze két formában jelenik meg. Egyrészt maguknál tartják széfben, tárcában esetleg párnahuzatban, másrészt a bankokban tárolják számlákon, lekötés nélkül. Lekötni a jelenlegi alacsony kamatkörnyezetben ugyanis nem vonzó, másrészt a bankok már jó két évtizede hozzászoktak ahhoz, hogy kevésbé versenyeznek az emberek pénzéért, mert úgy sincs más lehetőségük, vagy otthon tartják, vagy hozzájuk viszik azt. (A hazai bankrendszer más ügyekben sem a kiélezett versenyről inkább a kartelezésről szól). Ráadásul legújabban elég sok készpénzt törvényi eszközökkel tereltek bankszámlákra. A kérdés az, hogy miként tudná e hatalmas pénztömeget az államkassza megszólítani és a maga oldalára állítani, ez ugyanis nagyon racionális lépés lenne.
Az államadósság húsz százaléka még ma is devizákban testesül meg. Devizahitel-ügyben hazánk úgy áll, mint a hajdani Döbrögi uraság, háromszor verte el rajta a port a sors, először még a rendszerváltás előtti külföldi eladósodással, másodszor a nyolcéves balliberális kormányzat alatt. Harmadszorra pedig a képletes devizaütlegek már a nép hátán csattogtak (és még ma sem simogatnak) éppen a devizaalapúnak mondott formában.
Minden valamire való üzleti ötlet sikerének azonban vannak feltételei. Mindenekelőtt az ötlet. Ez megvan már, be kellene vonni a készpénzállomány tekintélyes részét az államkassza finanszírozásába, lecserélni mennél több devizaforrást ezen keresztül forintra. Érdekeltté kellene tenni az érintetteket (a tétlen forint ezermilliárdok tulajdonosait), hogy a fordulatot végrehajtsák és forintjaikért állampapírokat vásároljanak. Ez elvileg azzal jár, hogy vonzó hozamokat kellene ajánlani számukra. Ami nem lenne túl nehéz feladat. Ugyanis visszamenőleg igazolható, hogy a devizahitelek végül mindig nagyon sokba kerültek, mert nem csak a kamatokat, de az időről időre az ellenünk dolgozó árfolyamhatásokat is kalkulálni kell és nagy valószínűséggel ez a jövőben sem lesz másként.
Másrészt az is pótlólagos pozitív nemzetgazdasági hatás lenne, hogy a forintokra fizetett hozamok itthon maradnának ahelyett, hogy külföldre csorognának, és így élénkítenék a gazdaságot is. Marad a bűvészmutatvány, hogy miként lehet olyan helyzetet teremteni, hogy egyszerre valósuljon meg a devizahitelek forintra cserélése és az érintett forint tulajdonosok azon lehetősége, hogy szükség esetén megtakarításukat mégis készpénzként is használhassák, pénzük egyszerre legyen jól kamatozó, de felhasználható is. Ehhez korábbi szakmai életem bevált tapasztalatát hozom segítségül.
A hajdani jegybank, ami akkoriban a „bank” volt és deviza ügyekben is monopolista, devizáit külföldi számlákon tartotta. Az akkori technikai feltételek nem tették lehetővé az azonos idejű információáramlást, tehát túl kellett tartalékolni a számlákon, ha biztonságot akartunk, ha minden fizetési kötelezettségnek időben meg akartunk felelni. Természetesen a kinti (főként amerikai) bankok is versenyeztek, hogy nekünk számlát vezessenek, mert a számlákon mindig sok pénz rostokolt, ami nekik ingyen forrás volt. Ez vezetett a nagyon is racionális megoldáshoz. Az egyikük felajánlotta, hogy egy akkor kifejlesztett telekommunikációs eszköz hazai működtetésével mi folyamatosan tájékozódhatunk, hogy miként is áll a mi, náluk vezetett számlánk. Ők azt kérték, hogy ezért cserében a likvid pénzeinket nálunk tartsák, de azt is felajánlották, hogy ezek felesleges részét a napi pénzpiacokon megbízásunkból folyamatosan jó hozamért befektetik. Az ügy eredménye éves milliós nagyságrendű dollárhaszon lett.
Vegyük először a versenylogikát. Itt az államkasszának a bankokkal kellene versenyeznie, el kellene tőlük „szeretni” a készpénzeket. Másrészt fenn kellene tartani a pénztulajdonosok érzését, hogy pénzüket a befektetés ellenére mégis bármikor felhasználhatják. Na ehhez már az üzlet reményében befektetések is kellenek. Az érintetteknek kincstári számlákat kellene vezetni és ezeket a számlákat számukra elérhetővé is kellene tenni, részben pénzkiadó automaták sűrű elterjesztésével, részben elektronikus úton is. (Pénzkiadó automaták telepítésére alkalmasak lennének a postahivatalok, esetleg bizonyos, erre a célra kialakított önkormányzati helyiségek is.)
Érdemes lenne ezek mellett az államtól érkező összegekre a legszélesebb körben az elektronikus átutalásokat alkalmazni és az ügyfél pénzeket a kincstárnál vezetett számlákra utalni. A megvalósításhoz egy törvénymódosító csomagra is szükség lenne, nem beszélve egy kiterjedt médiakampányról, amely eloszlatná a dühödt és az ügyben demokráciaellenes támadást hirdető megnyilvánulásokkal kapcsolatos félelmeket. Minden bizonnyal megérné ezt megtenni.