Vélemény és vita
A nemzet vagyona és jövedelme
Amióta elkülönült államalakulatok léteznek, a mindenkori vezetésnek szüksége van alapvető információkra az irányítása alatt állók számszaki és minőségi jellemzőinek folyamatos megfigyelésére
Már a középkorban is kialakult egy bizonyos adatgyűjtés. Az uralkodó a hűbérbe adott birtokok területétől az ott élők létszámától függően kért hozzájárulást a hűbéresektől, állapította meg azok számszerű és minőségi hadba vonulási kötelezettségét, és a birtokon lévő családok számától tette függővé adott esetben a központi adófizetési kötelezettséget.
Modern körülmények között hazánkban először 1848–49-ben találkozunk a társadalmi szintű számbavételekre is kiterjedő állami intézményesüléssel. A hadban álló ország először értelemszerűen a pénzrendszere hazai intézményesülésével volt elfoglalva, mert ez volt feltétlenül szükséges a túléléshez, főként a honvédelem finanszírozásához. Már 1848 őszén megjelent a Kossuth-bankó, és a kibocsátó jegybankot is kijelölték (a Pesti Kereskedelmi Bank, ahol Széchenyi István közlekedési miniszter is részvényes volt, és a bankók kibocsátását kormánytagként Kossuth mint pénzügyminiszter rendelte el).
Fényes Elek – aki a reformkor évtizedeiben ezen a területen már úttörő munkát végzett – vezetésével 1848-ban azonnal sor került a statisztikai rend megteremtésére. Értelemszerűen az önkényuralmi rendszer éveiben a bécsi kormányzat csak a birodalom szempontjából fontos adatokkal törődött, azokat gyűjtötte (katonakötelesek létszáma, birtokok és cégek jövedelmezősége és adóztathatósága). A nyilvántartások égető szükségét érezve a kiegyezés – az önálló magyar államiság megteremtésének – évében a gazdaságért felelős Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban létrehoztak egy statisztikai szakosztályt az akkori legnagyobb szaktekintély, Keleti Károly vezetésével, amit 1871-ben sikerült önálló jogállású kormányzati intézménnyé szervezni.
Az önálló magyar nemzetállam átfogó állapotfelmérésére 1870-ben megszervezték a népszámlálást. Itt került sor először a nemzet (a magyar államrész) jövedelmének teljes körű egzakt számbavételére is, hiszen ez alapján kellett befizetni a hozzájárulást a közös (k. u. k.) kasszába a közös had- és külügy költségeinek fedezetére. Ám Bécs az állami szuverenitás ezen részéből még egy évtizedig kizárta a magyar felet. Az önálló pénzügyi intézményesülés a közös jegybankban való magyar részvétel kapcsán sajnos csak 1878 után valósult meg, amikor az ország már túl volt egy mély és pusztító válságon. Ettől az évtől kezdett működni az Osztrák–Magyar Bank közös központi bankként, bécsi és budapesti, egyenlő jogállású főirodával. Könnyű belátni, hogy a számos vezetési szempontra kiterjedő (népesség, szaporulat, korösszetétel, egészségi állapot, regionális ügyek stb.) nyilvántartások mellett az állam hatékony működtetésének legalapvetőbb információja, hogy miként alakulnak a jövedelmek és a vagyon, tehát mekkora a nemzet jövedelme és vagyona.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy ezek a nyilvántartások a kollektív (szocializmusnak mondott) társadalmi formációban, de kiváltképpen a liberális demokráciának nevezett formációban nemhogy javultak volna, inkább romlottak, valós információtartalmuk nem tisztult, hanem homályosodott. Történt mindez úgy, hogy az elmúlt évtizedek technikai fejlődése hatalmas lökést adhatott volna a tökéletesedésnek. A diktatúra éveiben a jövedelmekkel kapcsolatos statisztikát is az osztályharcnak rendelték alá. Mindenekelőtt az értéktermelést csak a kifejezetten fizikai munkára értelmezték, minden ezen kívüli tevékenység „improduktívnak” minősült, az akkori szemlélet szerint nem gyarapította, hanem fogyasztotta a nemzeti jövedelmet.
A vagyont – döntő többségben állami tulajdont – nyilvántartották ugyan, de annak sem az újra-előállítási reális értékét, sem a piaci értékét nem vizsgálták. Csak tételes felsorolás volt, igaz, az a statisztikai jelentésekben is megjelent. Ez a nyilvántartási szemlélet híven tükrözte is az ideológiai alapvetést, ahol a munkás az „osztály” volt, ráadásul még „uralkodott” is, tehát a vezető ideológia szerint nyilvánvalóan ez az osztály gondoskodott a társadalom megélhetéséről, míg a további elemek (ság-ségek) improduktív módon csak fogyasztották a nemzeti jövedelmet, így a szükségszerűen megtűrtek közé tartoztak és a hivatalos presztízssor végén álltak (főként az értelmiség). Talán nem véletlen, hogy ez a besorolás alaposan hozzájárult ahhoz, hogy lemaradásunk az élenjárókhoz a diktatúra éveiben egyre fokozódott, „improduktív” kiválóságaink hatékony működése korlátos volt, sokan a távozást választották, és a határainkon kívül „improduktívkodtak” a maguk és a fogadó országok üdvére.
Ez a fajta nyilvántartási szemlélet általános volt a kommunista blokk más országaiban is, és nagyon is hozzájárult a rendszerek bukásához. Történelmi távlatból nézve mindez nagyon is logikusnak tűnik. A politikai és gazdasági rendszerváltozás utáni jövedelem- és vagyonnyilvántartások jelenlegi gyakorlata azonban nélkülöz mindenfajta következetességet és logikát. Ha a diktatúrában érvényes logikát követtük volna, egyszerűen át kellett volna ültetni a gyakorlatba a nyilvántartásoknak azt a rendszerét, amit a fejlett piacgazdaságok is alkalmaznak, de nem ez történt. Ehelyett egy féloldalas átültetés valósult meg.
A fejlett piacgazdaságokban, kiváltképpen azokban, ahol a külföldi tulajdonú tőke nagyon intenzív, és a produktum jelentős hányadát állítja elő, együtt alkalmazzák a jövedelmek mérésére a GDP-, a GNI- és a GNP-mutatót. A GDP (bruttó hazai össztermék) magába foglalja az országban a tárgyévben megvalósult személyes fogyasztást, az üzleti beruházásokat, a kormányzati kiadásokat, valamint az export és import egyenlegét. A GNI (bruttó nemzeti jövedelem) mutatót a GDP-ből képzik, hozzáadják a hazaiak külföldről érkezett jövedelmét, és levonják a külföldiek jövedelmének hazautalásait. Az Európai Unióhoz történő befizetési kötelezettségeinket és támogatási összegeinket a GNI alapján képezik (mint annak idején a Monarchiában is). Végül a GNP-mutató úgy képződik, hogy a GDP-t kiegészítik a magyarok külföldön lévő eszközeinek hozamával, és abból levonják a külföldiek itteni eszközeinek hozamait. Ezt a módszertant alkalmazza a Világbank és az Eurostat is. Vélhető, hogy mi is ezt a módszertant alkalmazzuk, de az abból származó nagyon értékes üzenetek a társadalomhoz nem jutnak el. Nyilvánvaló, hogy a sokat hangoztatott GDP-mutatónknál a szinte elhallgatott GNI-mutató rendre kisebb értékeket jelez, éppen azért, mert a külföldiek többet utalnak innen, mint amennyi külföldről érkezik. Ennek az oka is elfogadható, hiszen nálunk nagyon intenzív a nemzetközi tőke működése, a GDP csaknem felét, az exportnak pedig a háromnegyedét állítja elő. Bizonyos ma is létező partikuláris érdekek máig azt sugallják, hogy a GDP–GNI-eltérés mértékét nem feltétlenül kell a nép orrára kötni. Különösképpen kerülendő, hogy az összevetés a rendszerváltozás előtti utolsó évig (1989) megvalósuljon. Az eltérések ugyanis a szociálliberális és a polgári kormányzatok évei között számottevőek, de megszívlelendő tanulságokkal szolgálhatnának a rendszerváltozás utáni évek is, egészen 1998-ig.
Az autentikus adatok alapján maradnak azok az évek, amikor mindkét adat (GDP, GNI) elérhető, gyakorlatilag a 2005 utáni korszak. Míg a tisztán balliberális 2008-as évben az eltérés mértéke a GDP és a GNI között a Világbank statisztikája alapján 6,5 százalékot tett ki, addig az érték a tisztán polgári kormányzat alatti 2000-ben öt, míg az ugyancsak polgári kormányzású 2017-ben csupán 4,08 százalék volt. A két szélső érték (6,5 és 4,08 százalék) között pedig a jelenlegi nemzeti jövedelemre vetítve adódik 2,42 százalék eltérés, ami csaknem ezermilliárd forint.
Ehhez hasonló többletekkel kedveskedik általában a balliberális kormány a hazánkban működő és a jelenlegi körülmények között is még mindig hozzánk özönlő külföldi befektetőknek. Nem véletlen ezek után, hogy a szocliberális kormányzatból többletjövedelmet húzó befektetők mögött működő nemzetközi balliberális alakulatok (pártok és civilnek álcázott rohamcsapataik) a hazai balliberálisokat hozsannázzák, a polgári kormányzatokat pedig folyamatosan abcúgolják. Azt, hogy a nemzetivagyon-nyilvántartás a rendszerváltozás után eltűnt, a rablóprivatizáció érdekeltjein lehetne számonkérni.
A társadalomnak nincs egzakt képe a pocsékba ment vagyon nagyságrendjéről, csak azt tudja, hogy a csekélyke privatizációs bevételt sorra felemésztette a folyó költségvetés a kamatemelések okozta irdatlan kamatösszegek miatt. Az eltűnt vagyon így vagy úgy, de külföldiekhez került, hazai kormányzati balliberális asszisztencia mellett. Modern szemléletű, tételes, üzleti és újra-előállítási értéken történő számbavételének pedig végleg eljött az ideje, a termelő és a nem termelő vagyonra egyaránt.
Modern körülmények között hazánkban először 1848–49-ben találkozunk a társadalmi szintű számbavételekre is kiterjedő állami intézményesüléssel. A hadban álló ország először értelemszerűen a pénzrendszere hazai intézményesülésével volt elfoglalva, mert ez volt feltétlenül szükséges a túléléshez, főként a honvédelem finanszírozásához. Már 1848 őszén megjelent a Kossuth-bankó, és a kibocsátó jegybankot is kijelölték (a Pesti Kereskedelmi Bank, ahol Széchenyi István közlekedési miniszter is részvényes volt, és a bankók kibocsátását kormánytagként Kossuth mint pénzügyminiszter rendelte el).
Fényes Elek – aki a reformkor évtizedeiben ezen a területen már úttörő munkát végzett – vezetésével 1848-ban azonnal sor került a statisztikai rend megteremtésére. Értelemszerűen az önkényuralmi rendszer éveiben a bécsi kormányzat csak a birodalom szempontjából fontos adatokkal törődött, azokat gyűjtötte (katonakötelesek létszáma, birtokok és cégek jövedelmezősége és adóztathatósága). A nyilvántartások égető szükségét érezve a kiegyezés – az önálló magyar államiság megteremtésének – évében a gazdaságért felelős Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban létrehoztak egy statisztikai szakosztályt az akkori legnagyobb szaktekintély, Keleti Károly vezetésével, amit 1871-ben sikerült önálló jogállású kormányzati intézménnyé szervezni.
Az önálló magyar nemzetállam átfogó állapotfelmérésére 1870-ben megszervezték a népszámlálást. Itt került sor először a nemzet (a magyar államrész) jövedelmének teljes körű egzakt számbavételére is, hiszen ez alapján kellett befizetni a hozzájárulást a közös (k. u. k.) kasszába a közös had- és külügy költségeinek fedezetére. Ám Bécs az állami szuverenitás ezen részéből még egy évtizedig kizárta a magyar felet. Az önálló pénzügyi intézményesülés a közös jegybankban való magyar részvétel kapcsán sajnos csak 1878 után valósult meg, amikor az ország már túl volt egy mély és pusztító válságon. Ettől az évtől kezdett működni az Osztrák–Magyar Bank közös központi bankként, bécsi és budapesti, egyenlő jogállású főirodával. Könnyű belátni, hogy a számos vezetési szempontra kiterjedő (népesség, szaporulat, korösszetétel, egészségi állapot, regionális ügyek stb.) nyilvántartások mellett az állam hatékony működtetésének legalapvetőbb információja, hogy miként alakulnak a jövedelmek és a vagyon, tehát mekkora a nemzet jövedelme és vagyona.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy ezek a nyilvántartások a kollektív (szocializmusnak mondott) társadalmi formációban, de kiváltképpen a liberális demokráciának nevezett formációban nemhogy javultak volna, inkább romlottak, valós információtartalmuk nem tisztult, hanem homályosodott. Történt mindez úgy, hogy az elmúlt évtizedek technikai fejlődése hatalmas lökést adhatott volna a tökéletesedésnek. A diktatúra éveiben a jövedelmekkel kapcsolatos statisztikát is az osztályharcnak rendelték alá. Mindenekelőtt az értéktermelést csak a kifejezetten fizikai munkára értelmezték, minden ezen kívüli tevékenység „improduktívnak” minősült, az akkori szemlélet szerint nem gyarapította, hanem fogyasztotta a nemzeti jövedelmet.
A vagyont – döntő többségben állami tulajdont – nyilvántartották ugyan, de annak sem az újra-előállítási reális értékét, sem a piaci értékét nem vizsgálták. Csak tételes felsorolás volt, igaz, az a statisztikai jelentésekben is megjelent. Ez a nyilvántartási szemlélet híven tükrözte is az ideológiai alapvetést, ahol a munkás az „osztály” volt, ráadásul még „uralkodott” is, tehát a vezető ideológia szerint nyilvánvalóan ez az osztály gondoskodott a társadalom megélhetéséről, míg a további elemek (ság-ségek) improduktív módon csak fogyasztották a nemzeti jövedelmet, így a szükségszerűen megtűrtek közé tartoztak és a hivatalos presztízssor végén álltak (főként az értelmiség). Talán nem véletlen, hogy ez a besorolás alaposan hozzájárult ahhoz, hogy lemaradásunk az élenjárókhoz a diktatúra éveiben egyre fokozódott, „improduktív” kiválóságaink hatékony működése korlátos volt, sokan a távozást választották, és a határainkon kívül „improduktívkodtak” a maguk és a fogadó országok üdvére.
Ez a fajta nyilvántartási szemlélet általános volt a kommunista blokk más országaiban is, és nagyon is hozzájárult a rendszerek bukásához. Történelmi távlatból nézve mindez nagyon is logikusnak tűnik. A politikai és gazdasági rendszerváltozás utáni jövedelem- és vagyonnyilvántartások jelenlegi gyakorlata azonban nélkülöz mindenfajta következetességet és logikát. Ha a diktatúrában érvényes logikát követtük volna, egyszerűen át kellett volna ültetni a gyakorlatba a nyilvántartásoknak azt a rendszerét, amit a fejlett piacgazdaságok is alkalmaznak, de nem ez történt. Ehelyett egy féloldalas átültetés valósult meg.
A fejlett piacgazdaságokban, kiváltképpen azokban, ahol a külföldi tulajdonú tőke nagyon intenzív, és a produktum jelentős hányadát állítja elő, együtt alkalmazzák a jövedelmek mérésére a GDP-, a GNI- és a GNP-mutatót. A GDP (bruttó hazai össztermék) magába foglalja az országban a tárgyévben megvalósult személyes fogyasztást, az üzleti beruházásokat, a kormányzati kiadásokat, valamint az export és import egyenlegét. A GNI (bruttó nemzeti jövedelem) mutatót a GDP-ből képzik, hozzáadják a hazaiak külföldről érkezett jövedelmét, és levonják a külföldiek jövedelmének hazautalásait. Az Európai Unióhoz történő befizetési kötelezettségeinket és támogatási összegeinket a GNI alapján képezik (mint annak idején a Monarchiában is). Végül a GNP-mutató úgy képződik, hogy a GDP-t kiegészítik a magyarok külföldön lévő eszközeinek hozamával, és abból levonják a külföldiek itteni eszközeinek hozamait. Ezt a módszertant alkalmazza a Világbank és az Eurostat is. Vélhető, hogy mi is ezt a módszertant alkalmazzuk, de az abból származó nagyon értékes üzenetek a társadalomhoz nem jutnak el. Nyilvánvaló, hogy a sokat hangoztatott GDP-mutatónknál a szinte elhallgatott GNI-mutató rendre kisebb értékeket jelez, éppen azért, mert a külföldiek többet utalnak innen, mint amennyi külföldről érkezik. Ennek az oka is elfogadható, hiszen nálunk nagyon intenzív a nemzetközi tőke működése, a GDP csaknem felét, az exportnak pedig a háromnegyedét állítja elő. Bizonyos ma is létező partikuláris érdekek máig azt sugallják, hogy a GDP–GNI-eltérés mértékét nem feltétlenül kell a nép orrára kötni. Különösképpen kerülendő, hogy az összevetés a rendszerváltozás előtti utolsó évig (1989) megvalósuljon. Az eltérések ugyanis a szociálliberális és a polgári kormányzatok évei között számottevőek, de megszívlelendő tanulságokkal szolgálhatnának a rendszerváltozás utáni évek is, egészen 1998-ig.
Az autentikus adatok alapján maradnak azok az évek, amikor mindkét adat (GDP, GNI) elérhető, gyakorlatilag a 2005 utáni korszak. Míg a tisztán balliberális 2008-as évben az eltérés mértéke a GDP és a GNI között a Világbank statisztikája alapján 6,5 százalékot tett ki, addig az érték a tisztán polgári kormányzat alatti 2000-ben öt, míg az ugyancsak polgári kormányzású 2017-ben csupán 4,08 százalék volt. A két szélső érték (6,5 és 4,08 százalék) között pedig a jelenlegi nemzeti jövedelemre vetítve adódik 2,42 százalék eltérés, ami csaknem ezermilliárd forint.
Ehhez hasonló többletekkel kedveskedik általában a balliberális kormány a hazánkban működő és a jelenlegi körülmények között is még mindig hozzánk özönlő külföldi befektetőknek. Nem véletlen ezek után, hogy a szocliberális kormányzatból többletjövedelmet húzó befektetők mögött működő nemzetközi balliberális alakulatok (pártok és civilnek álcázott rohamcsapataik) a hazai balliberálisokat hozsannázzák, a polgári kormányzatokat pedig folyamatosan abcúgolják. Azt, hogy a nemzetivagyon-nyilvántartás a rendszerváltozás után eltűnt, a rablóprivatizáció érdekeltjein lehetne számonkérni.
A társadalomnak nincs egzakt képe a pocsékba ment vagyon nagyságrendjéről, csak azt tudja, hogy a csekélyke privatizációs bevételt sorra felemésztette a folyó költségvetés a kamatemelések okozta irdatlan kamatösszegek miatt. Az eltűnt vagyon így vagy úgy, de külföldiekhez került, hazai kormányzati balliberális asszisztencia mellett. Modern szemléletű, tételes, üzleti és újra-előállítási értéken történő számbavételének pedig végleg eljött az ideje, a termelő és a nem termelő vagyonra egyaránt.