A migráció valós természete

 Így van ez a minket körülvevő anyagi világgal és az élővilággal is, beleértve a korábban közelebbről nem ismert emberi közösségeket is. A megismerési folyamat lehet akár tudományos, de tapasztalati is, egyre megy, ha a végeredmény a felfedezőket megnyugvással tölti el. Az anyag mibenléte például már régóta az érdeklődés középpontjában áll. Még filozófiák is szerveződnek köré. Egyes filozófusok az anyagot egyenesen képzeletünk termékének tekintették, mások meg objektív vagy éppen teremtett realitásnak. Az ókori görögök az anyag legkisebb alkotóelemét az atomban vélték felfedezni, ami hitük szerint oszthatatlan.
A huszadik század elejére a világ eljutott oda, hogy hitte, hogy minden relatív, maga az anyag is, hiszen átmenete energiába és visszaalakulása is lehetséges. Higgs professzor anyagi lényeget kutató sejtése azonban ötven év után bizonyítást nyert. Van olyan részecske (bozon), aminek semmi más tulajdonsága, mint saját tömege – nincs. Tehát az mindent kizáró módon anyag és semmi más.

Ismeretlen biológiai lények, kiváltképpen ismeretlen emberek megismerése pedig eddig kiemelt feladata volt a rendezett körülmények között általában államban élő emberi közösségeknek. Ez azért fejlődött, fejlődhetett ki, mert a közösségek tagjait és a közösséget is mozgatta a létösztön – az önfenntartás és a utódnemzés ösztöne. Mindkettő alapvető kötelességként ivódott a rendezett közösségekbe.

A kívülről jövőket is alapvetően abból a szempontból vizsgálták, hogy jövetelük jelent-e veszélyt az életösztönökre. Jövetelük jelenti-e a megszokott élettér szűkülését vagy közvetlen életveszélyt. Ezen információk alapján döntöttek befogadásról vagy annak megtagadásáról. Befogadásra és annak megtagadására is volt példa a magyar és a világtörténelemben. Kialakult a jövés-menés intézményes gyakorlata, megjelentek az útlevelek és a vízumok, valamint az átlépés csak kijelölt helyeken (határpontok) volt lehetséges. Európa szerencsére eljutott oda – hosszú évszázados véres küzdelmek után –, hogy az unióba tömörült tagjai részére lebonthatta ezeket a bizalmi korlátokat, de józanul gondolkodva külső határait azonban mégis felruházta az évezredes bevált attribútumokkal. Ezek azonban a rájuk költött milliárdok ellenére ma nem működnek, mert jönnek kívülről számolatlanul, vég nélkül.

Európa ahelyett, hogy intézményesen érvényt szerezne saját szabályainak, azokat támadja, akik – mint hazánk is – legalább megkísérelnek érvényt szerezni a közösen elfogadott elveknek, a határra érkezőktől az átkelési pontokon útlevelet, vízumot kérnek, s egyáltalán, szeretnék tudni a jövevényekről, hogy kifélék, mifélék. Ezzel tartozunk partnereinknek is, mert akit mi beengedünk, az Európai Unió területén már szabadon mozoghat. Európa a jelek szerint az ősi, biológiailag determinált ösztönök működését felszámolta. Már régóta nem szaporodik, és most kockáztatja saját népének létezését is. (A női termékenységi ráta mindenütt krónikusan a reprodukciós szint alatt van.) Ezt teszi, mert nem tudja, sőt tudni sem akarja, hogy milyen kockázatokat von magára.

Menekültnek nevezi az egyáltalán nem homogén, csak kis részt valódi menekültekből álló tömeget, és kizárólag humanitárius szempontokat hangoztat. Nyilvánvalóan van sok más szempont is. Ha a szerénynek mondható hazai emberölési adatokat vesszük alapul, egymilliós menekülttömegben van legalább húsz, de vélhetően ennél több gyilkos. Az, hogy terroristák is jöttek szép számban, evidens, ki nem hagynának egy ilyen költséghatékony beszivárgást. A javarészt fiatal férfiakból álló tömegben az európai jog alapján előbb-utóbb felmerül a családegyesítés igénye, ami a tömeg megnégyszereződését is eredményezheti. Van bőven tapasztalat az elmúlt három-négy évtized bevándorlóinak beilleszkedésével kapcsolatban, és ez szinte mind, kivétel nélkül negatív.

Miért meglepetés az, hogy ez a tömeg agresszív? Ahonnan jöttek, ott a joganyagot nem Brüsszelből vették át, ott a keményebb ököl vagy a gyorsabb, célzott lövés a nyerő.

Ehhez szoktak. A politika mégis a korábbi, Európán belüli exodusok utáni pozitív tapasztalatokat említi, mint a magyar 1956 vagy a csehszlovák 1968. Vajon megőrültek Európa vezetői, amikor ilyen mértékben helyezkednek szembe népeik érdekével és akaratával? Vajon a népeik vágyait vagy valami más, rájuk nehezedő erőhatalmat szolgálnak? Képesek még azt is állítani, hogy nincs egészségügyi kockázat sem. Honnan tudják, ha azt sem sejtik, hogy ki, honnan jött? Mert a jövevény nem regisztrál, és ha igen, akkor sem lehet tudni, hogy amit mond, az valós-e. A szög a zsákból kibújt már. Egy európai konszern főnöke üdvözölte a beáramló friss és motivált munkaerőt, amelynek munkát kíván adni. Ő vélhetően keveset törődik az európai ötven-hatvan százalékos ifjúsági munkanélküliséggel. Ő csak a profittal törődik és a kínálkozó olcsó munkaerővel mint a profit fő forrásával. Nála a versenyképesség a sláger. Az ifjúsági munkanélküliség, akárcsak a szociális teher, amely a kormányokra hárul a jövevények miatt, őt egyáltalán nem érdekli. Az legyen a kormányok dolga. Ha bajba kerül a költségvetés, hát ott az IMF, és ismét jöhetnek a „strukturális” reformok vég nélkül.

Lám, Görögországot is „megmentették”! De mi lesz, ha a mostani görögmentőket is majd menteni kell? Őket ki menti meg? Vagy az a cél, hogy ők is menthetetlenek legyenek?