A meghajlott végzet

Lovrencsics Gergő – látszólag dühében, megcsalt indulatában, csalódott tehetetlenségében, a televízióban jól láthatóan – teljes erejéből, hatalmasat a földre csapott.

Lovrencsics Gergő fent jelzett mozdulatát és az egész szituációt, ha rajtam állna, külön tanfolyamokon tanítanám. Mint az emberi elszántság, tetterő, mint az akarat vizualizált dicshimnuszát. Az akarat örömódáját, hőseposzát.

Az eset – megint csak látszólag – teljesen jelentéktelennek tűnő „meccshelyzetben” játszódott le, nem volt veszély a kapunkra, valahol az ellenfél térfelének közepe táján történt mindez, már továbbjutottunk a csoportkörből, a csapat vezetett, lendületben, támadásban volt, a világon semmi nem múlt azon az elcsúszás miatt fatális módon a partvonalon kívülre csusszant, a játéktéren bent tartani nem tudott labdán. (Újfent: látszólag.) És Lovrencsics Gergő felmutatta az emberi létezés, az egyéni és a közösségi élet alighanem legfelemelőbb, leghősiesebb értelmének keresztmetszetét. Hogy mennyire és hogyan kell akarni, és hogy ez mit is jelent ilyen és hasonló és mindenféle helyzetekben. Hogy úgy kell tenni, hogy higgyük, valljuk, tudjuk: mindig és minden múlik egy ilyen labdán, egy ilyen helyzeten is. Hogy az ember, ha valóban akar, a világon mindent, de mindent – tényleg mindent! – elérhet, el tud érni. Labdát menthet, győzhet, továbbjuthat. Labdát és életet menthet és életben maradhat. És – ekképpen – ember maradhat. (Valószínűleg igazából csak így maradhat az.) „Minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérdekében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak s még a fátum is meghajlik” – írta Kossuth Lajos.

És a fátum, látjuk, tényleg meg­hajlik. Kossuth Lajosnak (ebben is) igaza volt.

Lovrencsics példázatára rímel az a népünnepély is – Budapest utcáin és szerte a Kárpát-medencében –, amelyhez foghatót nemzedékek óta nem látott a régió, s amelyet az elmúlt hetekben tapasztalhatott csak meg újra. „A diadal óráit éljük” – megint csak Kossuthot idézve –, de megfeledkezünk arról, hogy csak egy, egyetlenegy törvényszerűség igazolódik most is, semmi egyéb. Az égvilágon semmi más nem történik, csak a meghajlott, megtört végzetet látjuk. Mert oly régen és oly szívszorító erővel vágyódott, áhítozott, sóvárgott már ez a nép a sikerre – az utóbbi évszázadokban mindössze kétszer volt benne része, röpke, átmeneti időkre csupán, az 1938 és 1941 közötti terület-visszacsatolások idején, és 1956 mámoros napjaiban. És most, a futball feltalálása óta először, a magyarok hazájában meghajlott a végzet: nem a politikai pótcselekvés eszköze, hanem az emberi akarat diadala; és nem hitvány, aljas, népbutító mesterkedés vagy manipuláció tárgya és alanya a futball (miként a hatvanas évek furcsa módon tiltott-engedett hazai beat-„mozgalommal”, Szörényiékkel meg a többiekkel együtt az volt). Az ötvenes–hatvanas években azt akarták, hogy milliószor inkább az Aranycsapatról, majd Bene Feri cseleiről, Albert csípőre tett kezéről vagy Tichy bombagóljáról beszéljen a jó pusztai magyar, mintsem az országból kivitt magyar urán vagy alumínium ügyeiről vagy netán arról, hogy lám, a magyar hivatalosságban a nagy Szovjetunió olyan, mint Madáchnál az Úr: csak hódolat illeti, nem bírálat.

A „kenyeret és cirkuszt” ősi igazságát, látjuk, csak a kossuthi módon meghajlott végzet látványa írhatja felül. Lovrencsics Gergő nagyjelenete ott a partvonalnál. Így és ezzel, véle és általa léptük át a Rubicont, a fátum emiatt hajolhatott meg. Gyanítom, éppen ettől „történelmi” az, ami mostanában lezajlott.