A másik oldalon

Sohasem ott, ahol sejtené az ember. Még véletlenül sem a főtéren, a dóm mellett vagy a vasútállomásnál. Hanem egy kereszteződésben, ahol ránézésre semmi nincs, csak egy kopott parkszerűség meg egy rossz jelzőlámpa. Egy bolt mélyén, két polc között, ahol a résen át az utcára látni a kirakatüvegen folyó esőn át. A folyóparton egy kő mellett, ahol valaki elhagyott egy fél doboz sört, és ahonnan jól látszik a szemközti part szétgraffitizett kőpárkánya.

Firenzét születése óta ismerte az utazó, noha nem járt ott, legfeljebb a génjei emlékeztek rá. Tudta, milyen a vasárnap délutáni csöndje, ismerte a kőpadjait, az Arno ezüst habját, a duomo kupolája színeváltozásait ősszel és tavasszal, a Via Nazionalén a csorgót és az utat, ahol felkanyarodik a busz. Ismerte a város látványát is felülről. Ismerte az ízeit és az arányait. A pillanatot, amikor megszólal a kisharang vasárnap reggel kilenckor. Ismerte a kisharang hangját. Ha becsukta a szemét, látta, ha kinyitotta, le tudta rajzolni a dédanyja városát.

Generációk óta nem beszéltek otthon olaszul, mégis jöttek elő a szavak, nem tudta, honnan, jöttek a hangok, a névmások és a szív segédigéi, jöttek, ahogy a kézmozdulatok és egy-egy régi mese vagy dallam, amelyet talán még ükapa dúdolt dédanyának, dédanya a nagyapának, nagyapa meg neki; mindig énekeltek, és évek múlva, amikor először elindult, végre, megállt Pesten az előszobában az altatódallal, amit az öreg írt valamelyik gyerekének. Cirkalmas, bátor betűkkel írta tele a papírt, és a végére odakanyarította a nevét, hogy Giuseppe, és hogy di Firenze.

– Maradtál volna a seggeden – gondolta az utazó, aztán a tükörbe nézett. Az öreg vére hajtotta át újra és újra Euró­pán őt is.

– A dómhoz? – kérdezte valaki abban a pillanatban, amikor az utazó kiszállt az autóból a Vespucci hídnál.

– Arra – mutatta a kérdezősködőnek. Az útitársai elhűlten nézték.

– Arra van – mondta nekik magyarul, aztán intett, hogy jöjjenek utána. Minden úgy volt, pontosan úgy, ahol évek óta látta belül, még a város levegőjének ezüstje is olyan volt, amilyennek ismerte belülről. Az egész város sfumato volt, a pára az Arno felett ezüst és kék.

– Buona Domenica – köszönt rá valaki. Visszaköszönt. Nézte az arcokat. Folyamatosan szembe jött saját magával. Félálomban járta be a várost, mintha tényleg dédanya vezetné. Egy sarkon tésztát evett. Olyan volt, mint otthon, gyerekkorában. A piacnál az egyik árus bőrbe kötött üres könyveket kínált. Elnézte a borító mintáját. Régóta ismerte valahonnan, aztán rájött: a nagyapja íróasztaláról.

A sajtárusnál olajbogyót vett, marokra.

Aztán összemosódtak az évek. A lába rég magától vitte, és nem nézte már az utcatáblákat. Megvolt a boltja, a kocsmája, az antikváriuma, és ha mélyen aludt, néha nem tudta, Firenzében vagy Pesten ébred. Szerette az álom utáni másodperceket, amikor még bárhol lehet.

Firenzének nincs átjárókapuja – gondolta csodálkozva –, már mielőtt jöttem, otthon voltam.

Teltek az évek, a rövid, a hosszú, a fekete és a könnyű évek, ült a Santo Spiritón, állt dédanyáék háza előtt, a ház előtt, ami az övék lehetett, lett egy kedvenc zöldségese, aki messziről intett neki, ha meglátta.

Szombat délután volt, amikor a Sant’ Orsola-templom mellett elsétált. Teleragasztgatták a falait valami performance miatt cédulákkal. Tetszett neki. Üres volt az utca. Aztán valahonnan megszólalt a Fantasie Impromptu.

Pollini. Megismerem – gondolta, és úgy ment a szíve, mintha ki akarna szakadni. A CD-boltot alig lehetett észrevenni. Belépett. Öreg, fekete szemű, ősz olasz üdvözölte. Néztek egymásra egy pillanatig. Csepegni kezdett odakint az eső. Ahogy megfordult, kinyílt az átjáróajtó, ami átvezet téren és időn. Észre sem vette, hogy mikor ment át az üvegen.