Vélemény és vita
A külföldi tőke haszna
A rendszerváltoztatást vezénylő politikai elit a szükséges többletenergiát a kezdetektől szinte a legutóbbi időkig a külföldről jövő tőkebefektetésektől remélte.
Több mint negyedszázad telt el azóta, hogy hazánk az egypárti diktatúráról békés körülmények között áttért a szabad választásokon alapuló polgári demokráciára és az azzal szorosan összefüggő szabad piacgazdaságra. Demokratikus átalakításunk és a gazdaság piacivá történt átlényegülésének elismeréseként több mint egy évtizede már az Európai Uniónak is tagjai vagyunk. Nem tűnik elkapkodottnak mérlegelni, hogy az elmúlt negyedszázad milyen hatással volt a népjólétre. Ugyanis mi más, ha nem a népjólét jól érzékelhető emelése lett volna a társadalom fő várakozása a demokratikus átmenettől? A demokratikus átalakulás – a korabeli várakozások szerint - szunnyadó pozitív energiákat szabadít majd fel, amelyek óhatatlanul látványosan érzékelhető pozitív népjóléti hatással járnak.
A rendszerváltoztatást vezénylő politikai elit a szükséges többletenergiát a kezdetektől szinte a legutóbbi időkig a külföldről jövő tőkebefektetésektől remélte. Árnyalatnyi hangsúlyeltolódás csak 2010 óta tapasztalható a hazai tőkefelhalmozás és a hazai vállalkozási szektor javára. A gazdaság szabályozásában az intézkedések sűrű szövete alakult ki a külföldi tőke „becsalogatására” (áron aluli vagyonjuttatások, nagyvonalú adókedvezmények, olcsó, jól képzett munkaerő és egyéb módszerek). Mindenekelőtt célszerű tehát a „jóléti hatást” az utolsó, még a válság előtti évvel, vagyis 2008-cal bezárólag áttekinteni. Nincs értelme a napjainkig történő elemzésnek, részben mert az adatbázis még nem teljesen tisztázott, valamint a 2008-as szintet jószerivel napjainkban nyertük vissza a pénzügyi válság után.
Mi más is lehetne a jólét alakulásának legjellemzőbb fokmérője, mint a reáljövedelmek alakulása, kitekintéssel a bérből és fizetésből élőkre, a nyugdíjasokra és a vállalkozói kört, valamint a nem legális jövedelmeket élvezőket is magában foglaló teljes népességi körre. A statisztikai hivatal által hivatalosan közzétett számok kiábrándító képet mutatnak. A rendszerváltás óta eltelt húsz évben a reáljövedelmek összesen tizenöt százalékkal, tehát éves átlagban elhanyagolható 0,75 százalékkal emelkedtek. A reálnyugdíj valamivel magasabb, éves 0,95 százalékos emelkedést mutat. A minden jövedelemtulajdonost felölelő egy főre jutó fogyasztás is csak évi átlag egyszázalékos növekedést ért el. A szerény növekedés is a jövedelmek nagyarányú átrendeződésével valósult meg, nagyot nőtt ugyanis a szegények tábora, s ennek negatív hozadékát még hosszú ideig cipelnünk kell.
Várt felzárkózásunk a fejlett Nyugathoz elmaradt, sőt a korábban hátunk mögött tudott, az egykori „béketáborbeli” országokkal szemben is sikerült lemaradnunk. (Eltelt negyedszázadunk éppen az ellenkező képet mutatja, mint az 1867-es kiegyezés utáni negyedszázad, noha mindkét esetben erősen építkeztek a külföldi tőkebeáramlásra.) Túlzásoktól mentesen és nagy bizonyossággal állíthatjuk a tapasztalati tények alapján, hogy a felzárkóztatást kizárólag a külföldi tőke bejövetelétől váró gazdaságpolitika látványos kudarcot vallott, s a legtöbb eleme a jövőben semmiképp sem lehet kívánatos tényező. Ahol a hazai helyett a külföldi tőke működik most, ott értelemszerűen a keletkezett hasznot is a külföldi tulajdonosok élvezik, és többnyire kiviszik az országból. Ahol a tulajdonnal együtt a piacot vették meg, és a tulajdon szétmállott, rákényszerültünk az importra, aminek adósság lett a vége. Ráadásul az adósság öngerjesztő módon is nőtt a nemzetellenes monetáris politika révén, a folyamatos infláció és a hazai valuta értékvesztése miatt.
A termelő pozitív vagyon odalett, de keletkezett egy halmaza a negatív vagyonnak adósság formájában, ami nem szaporítja, hanem folyamatosan apasztja a hazai jövedelmeket. Annak érdekében, hogy a közbeszéd szintjén is a helyére kerüljenek a prioritások, érdemes a „tőkecsalogatás” változatos technikáit áttekinteni és minősíteni aszerint, hogy hasznot hoztak, vagy tetemes hazai költségekkel jártak, esetleg kifejezetten károkat okoztak nekünk. A tárgyszerűség kedvéért szögezzük le, hogy mindjárt az elején a dolgok még a mostaninál is sokkal rosszabbul alakulhattak volna. (Ehhez hasonlót él át jelenleg a görög társadalom.) A választási győzelemre aspiráló hajdani SZDSZ elképzelése az adósságrészvény-cserén alapuló sokkterápiás külföldi tőkeinvázió volt. Ennek lényege, hogy az államot fizetésképtelenségi (csőd)állapotba kell juttatni. (Ezt nem hirdették nyíltan, de a káros dezinformáció minden válfajával éltek a cél érdekében.) A másodpiacon a hazai liberálisok külföldi támogatói ebben az esetben tíz-húsz százalékon vásárolhatták volna meg az államadósságot, majd a kormányzati pozícióba remélt barátaikkal száz százalékon cserélhették volna be az addigra már adósságokkal teleterhelt és alacsony azonnali piaci értékkel bíró tőkejavakra. Néhány százmillió dollárért az ország gazdasági tőkéje megszerezhető lett volna.
Ebből a valóban „ügyes-ötletes” javaslatból azonban az SZDSZ választási kudarca ellenére annyi mégis megmaradt, hogy a megoldás a bajokra nem más, mint a külföldi tőke. A hazai tőkejavak értékesítéséből befolyt devizából kell az adósságokat kifizetni – hangoztatta a kormánykoalíció, és az SZDSZ sem mondott ellent. Ezt a maszlagot könnyedén le lehetett tolni a közvélemény torkán, hiszen erős volt a vágy az adósságoktól való szabadulásra, időnként annak drasztikus változatait is beleértve. (Ne fizessünk, illetve engedjék el az adósságunkat, mert azt a kommunisták csinálták.) Az adósságoktól való szabadulás utáni vágy miatt azt is közömbösen figyelte a közvélemény, hogy a vagyon magánosítása a legelőnytelenebb feltételekkel történt, áron alul mentek az értékesítések, sőt az olcsón eladott tőkejavak új tulajdonosait még a hazai közterhek alól is rendre mentesítették.
A „tőkecsalogató” kompozíció máig röghöz kötő eleme, a hazai olcsó munkabér mára egyenesen a fellendülés talán legfőbb akadálya lett, ugyanúgy, mint a beígért adósságtörlesztés helyett létrejött magas szintű eladósodottság. Nyilvánvaló, hogy a jelen helyzetben reálisan arról nem érdemes értekezni, miként menne a sorunk a külföldi tőke nélkül. Arról azonban mindenképp beszélni kell, hogy milyen elvárásokkal éljünk, ha végleg ki szeretnénk kerülni ebből a negatív spirálból. Ha szeretnénk, hogy a külföldi tőke azon túl, hogy nálunk megcsinálja a szerencséjét, még nekünk is a hasznunkra legyen. Két aktuális fő minősítési szempont adódik. Egyrészt járuljon hozzá aktívan a hazai jövedelmek gyarapításához, fizessen korrekt, a hazai termelékenységnek megfelelő béreket, és természetesen adózzon is. A másik szempont szerint a minősítést aszerint lehet elvégezni, hogy az adott egység működése hozzájárulhat-e adósságterheink csökkentéséhez, pénzügyi kitettségünk mérsékeléséhez.
Érzékeny megközelítést igényel a kérdés, hogy mikor éri meg állami pénzügyi támaszt nyújtani a külföldi befektetők letelepedéséhez. Nyilvánvaló, hogy csak akkor, ha a fentieken túl is várunk később megtérülő, jól számszerűsíthető nemzetgazdasági hasznot a letelepedni vágyóktól, mint a technikai fejlődés, illetve előrelépés, a magas hozzáadott értéket termelni képes, jól fizető állások létesítése – és egyebek. Nyilvánvaló, hogy a kívánatos szempontrendszernek csak a hazánkban működő külföldi tőke egy kisebb része felel meg, kiemelten a magas műszaki színvonalat képviselő, exportorientált termelő cégek. A devizaárfolyamok kedvezőtlen változásából adódó nemzetközi kitettségünket az általuk képviselt exportbevételi többletekből sikerült jelentősen mérsékelni az elmúlt néhány évben.
Sokkal kedvezőtlenebb a helyzet a hazánkban csupán forgalmat (kereskedelem, bank, biztosítás) lebonyolító külföldi cégekkel. Tevékenységük a forgalomban realizálható hasznok elosztására irányul, és elhanyagolható a többletérték előállítására való képességük. A hellyel-közzel hazai tulajdonú cégekkel és a háztartásokkal szemben egyoldalú erőhatalmat is alkalmaznak, főként ott, ahol sikerült kartellpiacot létrehozniuk. A devizaalapú hitelezés erre tipikus példa volt.
Velük szemben a követendő magatartás, hogy a bevételeikből korrekt béreket fizessenek és adózzanak. Mindenképp megakadályozandó, hogy a teljes hasznot kivigyék az országból. Indokolt lehet a macerás adóhatósági ellenőrzéseket mellőzve a rájuk vonatkozó forgalmi típusú adóztatás intenzitását jelentős mértékben megnövelni, és ennek érdekében a szükséges csörtéket az Európai Bizottsággal megvívni.
A rendszerváltoztatást vezénylő politikai elit a szükséges többletenergiát a kezdetektől szinte a legutóbbi időkig a külföldről jövő tőkebefektetésektől remélte. Árnyalatnyi hangsúlyeltolódás csak 2010 óta tapasztalható a hazai tőkefelhalmozás és a hazai vállalkozási szektor javára. A gazdaság szabályozásában az intézkedések sűrű szövete alakult ki a külföldi tőke „becsalogatására” (áron aluli vagyonjuttatások, nagyvonalú adókedvezmények, olcsó, jól képzett munkaerő és egyéb módszerek). Mindenekelőtt célszerű tehát a „jóléti hatást” az utolsó, még a válság előtti évvel, vagyis 2008-cal bezárólag áttekinteni. Nincs értelme a napjainkig történő elemzésnek, részben mert az adatbázis még nem teljesen tisztázott, valamint a 2008-as szintet jószerivel napjainkban nyertük vissza a pénzügyi válság után.
Mi más is lehetne a jólét alakulásának legjellemzőbb fokmérője, mint a reáljövedelmek alakulása, kitekintéssel a bérből és fizetésből élőkre, a nyugdíjasokra és a vállalkozói kört, valamint a nem legális jövedelmeket élvezőket is magában foglaló teljes népességi körre. A statisztikai hivatal által hivatalosan közzétett számok kiábrándító képet mutatnak. A rendszerváltás óta eltelt húsz évben a reáljövedelmek összesen tizenöt százalékkal, tehát éves átlagban elhanyagolható 0,75 százalékkal emelkedtek. A reálnyugdíj valamivel magasabb, éves 0,95 százalékos emelkedést mutat. A minden jövedelemtulajdonost felölelő egy főre jutó fogyasztás is csak évi átlag egyszázalékos növekedést ért el. A szerény növekedés is a jövedelmek nagyarányú átrendeződésével valósult meg, nagyot nőtt ugyanis a szegények tábora, s ennek negatív hozadékát még hosszú ideig cipelnünk kell.
Várt felzárkózásunk a fejlett Nyugathoz elmaradt, sőt a korábban hátunk mögött tudott, az egykori „béketáborbeli” országokkal szemben is sikerült lemaradnunk. (Eltelt negyedszázadunk éppen az ellenkező képet mutatja, mint az 1867-es kiegyezés utáni negyedszázad, noha mindkét esetben erősen építkeztek a külföldi tőkebeáramlásra.) Túlzásoktól mentesen és nagy bizonyossággal állíthatjuk a tapasztalati tények alapján, hogy a felzárkóztatást kizárólag a külföldi tőke bejövetelétől váró gazdaságpolitika látványos kudarcot vallott, s a legtöbb eleme a jövőben semmiképp sem lehet kívánatos tényező. Ahol a hazai helyett a külföldi tőke működik most, ott értelemszerűen a keletkezett hasznot is a külföldi tulajdonosok élvezik, és többnyire kiviszik az országból. Ahol a tulajdonnal együtt a piacot vették meg, és a tulajdon szétmállott, rákényszerültünk az importra, aminek adósság lett a vége. Ráadásul az adósság öngerjesztő módon is nőtt a nemzetellenes monetáris politika révén, a folyamatos infláció és a hazai valuta értékvesztése miatt.
A termelő pozitív vagyon odalett, de keletkezett egy halmaza a negatív vagyonnak adósság formájában, ami nem szaporítja, hanem folyamatosan apasztja a hazai jövedelmeket. Annak érdekében, hogy a közbeszéd szintjén is a helyére kerüljenek a prioritások, érdemes a „tőkecsalogatás” változatos technikáit áttekinteni és minősíteni aszerint, hogy hasznot hoztak, vagy tetemes hazai költségekkel jártak, esetleg kifejezetten károkat okoztak nekünk. A tárgyszerűség kedvéért szögezzük le, hogy mindjárt az elején a dolgok még a mostaninál is sokkal rosszabbul alakulhattak volna. (Ehhez hasonlót él át jelenleg a görög társadalom.) A választási győzelemre aspiráló hajdani SZDSZ elképzelése az adósságrészvény-cserén alapuló sokkterápiás külföldi tőkeinvázió volt. Ennek lényege, hogy az államot fizetésképtelenségi (csőd)állapotba kell juttatni. (Ezt nem hirdették nyíltan, de a káros dezinformáció minden válfajával éltek a cél érdekében.) A másodpiacon a hazai liberálisok külföldi támogatói ebben az esetben tíz-húsz százalékon vásárolhatták volna meg az államadósságot, majd a kormányzati pozícióba remélt barátaikkal száz százalékon cserélhették volna be az addigra már adósságokkal teleterhelt és alacsony azonnali piaci értékkel bíró tőkejavakra. Néhány százmillió dollárért az ország gazdasági tőkéje megszerezhető lett volna.
Ebből a valóban „ügyes-ötletes” javaslatból azonban az SZDSZ választási kudarca ellenére annyi mégis megmaradt, hogy a megoldás a bajokra nem más, mint a külföldi tőke. A hazai tőkejavak értékesítéséből befolyt devizából kell az adósságokat kifizetni – hangoztatta a kormánykoalíció, és az SZDSZ sem mondott ellent. Ezt a maszlagot könnyedén le lehetett tolni a közvélemény torkán, hiszen erős volt a vágy az adósságoktól való szabadulásra, időnként annak drasztikus változatait is beleértve. (Ne fizessünk, illetve engedjék el az adósságunkat, mert azt a kommunisták csinálták.) Az adósságoktól való szabadulás utáni vágy miatt azt is közömbösen figyelte a közvélemény, hogy a vagyon magánosítása a legelőnytelenebb feltételekkel történt, áron alul mentek az értékesítések, sőt az olcsón eladott tőkejavak új tulajdonosait még a hazai közterhek alól is rendre mentesítették.
A „tőkecsalogató” kompozíció máig röghöz kötő eleme, a hazai olcsó munkabér mára egyenesen a fellendülés talán legfőbb akadálya lett, ugyanúgy, mint a beígért adósságtörlesztés helyett létrejött magas szintű eladósodottság. Nyilvánvaló, hogy a jelen helyzetben reálisan arról nem érdemes értekezni, miként menne a sorunk a külföldi tőke nélkül. Arról azonban mindenképp beszélni kell, hogy milyen elvárásokkal éljünk, ha végleg ki szeretnénk kerülni ebből a negatív spirálból. Ha szeretnénk, hogy a külföldi tőke azon túl, hogy nálunk megcsinálja a szerencséjét, még nekünk is a hasznunkra legyen. Két aktuális fő minősítési szempont adódik. Egyrészt járuljon hozzá aktívan a hazai jövedelmek gyarapításához, fizessen korrekt, a hazai termelékenységnek megfelelő béreket, és természetesen adózzon is. A másik szempont szerint a minősítést aszerint lehet elvégezni, hogy az adott egység működése hozzájárulhat-e adósságterheink csökkentéséhez, pénzügyi kitettségünk mérsékeléséhez.
Érzékeny megközelítést igényel a kérdés, hogy mikor éri meg állami pénzügyi támaszt nyújtani a külföldi befektetők letelepedéséhez. Nyilvánvaló, hogy csak akkor, ha a fentieken túl is várunk később megtérülő, jól számszerűsíthető nemzetgazdasági hasznot a letelepedni vágyóktól, mint a technikai fejlődés, illetve előrelépés, a magas hozzáadott értéket termelni képes, jól fizető állások létesítése – és egyebek. Nyilvánvaló, hogy a kívánatos szempontrendszernek csak a hazánkban működő külföldi tőke egy kisebb része felel meg, kiemelten a magas műszaki színvonalat képviselő, exportorientált termelő cégek. A devizaárfolyamok kedvezőtlen változásából adódó nemzetközi kitettségünket az általuk képviselt exportbevételi többletekből sikerült jelentősen mérsékelni az elmúlt néhány évben.
Sokkal kedvezőtlenebb a helyzet a hazánkban csupán forgalmat (kereskedelem, bank, biztosítás) lebonyolító külföldi cégekkel. Tevékenységük a forgalomban realizálható hasznok elosztására irányul, és elhanyagolható a többletérték előállítására való képességük. A hellyel-közzel hazai tulajdonú cégekkel és a háztartásokkal szemben egyoldalú erőhatalmat is alkalmaznak, főként ott, ahol sikerült kartellpiacot létrehozniuk. A devizaalapú hitelezés erre tipikus példa volt.
Velük szemben a követendő magatartás, hogy a bevételeikből korrekt béreket fizessenek és adózzanak. Mindenképp megakadályozandó, hogy a teljes hasznot kivigyék az országból. Indokolt lehet a macerás adóhatósági ellenőrzéseket mellőzve a rájuk vonatkozó forgalmi típusú adóztatás intenzitását jelentős mértékben megnövelni, és ennek érdekében a szükséges csörtéket az Európai Bizottsággal megvívni.