A korláttalanság ideje

Megszabadulni a lelkünkben megbújó félelmektől az egyik legnagyobb áldás az életben. Vajon él-e a földön ember, aki semmitől sem fél? Nem hiszem. Nem azokról a titokzatos emberszívfélelmekről szeretnék szólni, amelyek elkísérnek minket gyermekkori eszmélésünktől egészen a sírig. Ezek nélkül valószínűleg nem is lennénk mások, csak vadállatok, és ki tagadhatná, hogy voltak és vannak ilyen lények közöttünk. De hisz akkor nem is igaz az állítás, hogy megszabadulni a félelmektől nagy áldás! Épp ellenkezőleg: „Félni az Istent”, ahogy mondták régebben, jó dolog, még ha kétségkívül másként is hangzik, mint „hinni az Istenben”. Tisztelni a törvényt, tisztelni édesanyát és –apát, a szűkebb és tágabb közösséget, amelyben élünk a falutól, városi utcától egészen a nemzetig. Ez más: az Isten nem félelmetes, a törvény megvéd (láttuk a másik arcát is, de az a törvénytelenség álcája volt), a család, a közösség átölel, és nem hagy egyedül akkor sem, ha nagy a baj.

Másfajta félelmekről beszélek, amelyeket tudatosan gerjesztenek, vagy csak megjelennek a szívünkben váratlanul, mint egy makacs fertőzés. A korláttalan emberek terjesztik. Valódi izgatás ez, amely elvonja az ember figyelmét a fontosabb dolgoktól, szeretettől, törődéstől, könyvtől, tánctól és a munkától is. Energiákat köt le, rossz gondolatokat támaszt, lehangolttá tesz, akár depresszióssá is, amit aztán így vagy úgy „kezelünk”, ki gyógyszerrel, mások gyógyszernek látszó tárgyakkal, és van, aki valami állandó mámoros lebegéssel. Mind menekülés, futás, de hisz azt is tudjuk, hogy hiába futunk, hiába menekülünk, a dolog vége sokszor az, hogy reszketünk egy sötét zugban és eszelősen ismételgetjük: „félek a büntetéstől!”

Korábbra nem visszatekintve itt van mindjárt az a rossz érzés, amit Nietzsche terjesztett el, és sokan elhitték, hogy Isten meghalt, sőt talán nem is csak meghalt, hanem megöltük. S a helyére állni vágytunk mi, az emberek – és ebből micsoda bajok keletkeztek. Politikai rendszerek, amelyek nem félték már az Istent, és nem is ismertek törvényt, családot, szabadságot, nemzetet sem. Csak hatalmat és birodalmat. Soha nem látott vérengzések, háborúk jellemezték ezt az időszakot, és mostanában félünk, hogy mindaz, ami fontos nekünk, éppen azért enyészik el, mert rossz a lelkiismeretünk. Mert megöltük magunkban az Istent. Európáról beszélek, ahol a szemünk láttára vette minden bűnünket a vállára egy szent pápa, és mi hittünk benne, hogy lesz elég ereje legyőzni a gonosz birodalmát. És így is lett. Közben őt is meg akarták ölni, láttuk, hogyan fogy a testi ereje, és hogyan nő ezzel párhuzamosan a lelki sugárzása. Hittem, hogy sikerülni fog az istentelenség kufárjait elkergetni. Még most is hiszem, pedig a látszat ellene szól.

Micsoda izgatás folyik az egyház ellen! A hit ellen. A lelki támasz ellen. Mert akkor félünk igazán, ha egyedül maradunk a mindenségben. Naponta érkeznek a hírek és álhírek. Már alig van különbség. Megrettenünk, elbizonytalanodunk: félünk. Vajon örül Isten a művének? Mennyit rettegtünk az atomháborútól. Reggeltől estig sulykolták Alaszkában és Szabolcsban, hogy bármikor itt lehet a vég. „Azok” ledobják, és akkor „ezek” is. Mindennek vége lesz. Egy egész korszak telt el ennek a rémületnek a jegyében, mégis milyen jó, hogy feledni tudtuk a fenyegetést. És „üvöltöttünk” Beatles-koncerten, Fradi-meccsen, nevettünk mámorosan a szerelemtől vagy magányosan, kínlódva sötét szobákban, egyedül.

Évtizedek óta hivatásos rettegők hada temeti a földet: fölmelegedik, lehűl, felrobban, elöntenek az óceánok, az esőerdők kipusztulnak, az ózonréteg elvékonyodik, elfogy a víz, az élelem. A lényeg, hogy mi vagyunk a felelősek, és persze tényleg, tényleg mi vagyunk a felelősek, hiszen megöltük Istent. És a válaszok? Válaszok nincsenek. Szóval: végveszélyben vagyunk, lehet, hogy mi még túléljük, de 2030-ra vagy legkésőbb száz év múlva befellegzett itt mindennek. Hát érdemes így gyermeket nevelni? És akkor mit érdemes csinálni?

Nekünk, magyaroknak aztán van rettegnivalónk. Itt a nemzethalál. Amióta betettük a lábunk az „aranyos szegelletbe”, ezen agyalunk. Nem volt könnyű, belátom, irtottak és irtanak minket sokan, de megvolt a mi felelősségünk is. Kevés nép kerülte el a hasonló megpróbáltatásokat, de mi aztán úgy megijedtünk, hogy magunkat kezdtük el kiirtani. Meneküléssel is, önfeladással, de leginkább magzatgyilkossággal. Most már vannak „magyarok”, akik a nemzethalálra bazíroznak. Az oxfordi „professzor asszony” meg a német „írónő” nagyon elégedett lehetett, amikor hosszú évtizedekre elűztük a gyermeket, és csak az összement Magyarországon az elmúlt negyven évben eltűnt egymillió ember. Hány tonnával kevesebb káros anyagot bocsátottunk ki, hiszen ezt a „szennyezést” csecsemőre vetítve is kiszámolták!

Aztán jönnek a hírek – szinte kéjesen diktálhatják – a válságról. Jön, jön a válság. Mindig közeleg. „Mit tegyünk, ha itt a válság?” Ha elszabadul, ha az Egyesült Államok így lép, ha Kim úgy ébred, ha a Fed emel, ha Trump makacskodik, ha Szaúd-Arábia és Irán és a Putyin! Jön, jön a válság, és mi tudjuk, milyen a válság, néhányat átéltünk, de apáink, nagyapáink megpróbáltatásait is érezzük még a csontjainkban.

Mi jöhet még? Megindítják ellenünk az eljárást, elzárják a forrásokat, megvonják a jogokat. Egy sötét figura (miniszterelnök volt Magyarországon) levélben fordul a kancellárhoz, sugallva, hogy tegyen végre határozott lépéseket a hazája ellen. Számonkéri, hogy nem teszi meg, „talán azért, mert képviseli a német befektetők érdekeit”. Ilyen levelet még magyar politikus nem írt. A korláttalanság idejét éljük.

Aztán Trianon óta itt a rettenetes kiszolgáltatottság. Ha az oroszok elzárják a csapot, az ukránok megfúrják a vezetéket. Megfagyunk. De az atomerőmű rettenetes, Pakstól délre megfőnek a halak a Dunában, és amúgy is félni kell. De ha naperőműveket telepítenek, akkor fákat vágnak ki, termőtalajt rekvirálnak. Ahol virágozhatna száz virág. Rettenetes. Mennyi félelem! Mennyi ostoba, gerjesztett, hamis rémület. Kizárnak, bezárnak, nem hívnak meg, és ami még rosszabb: meghívnak. Az oroszok, a németek, a kínaiak, az amerikaiak, az izraeliek. A gát nem tartja meg a Duna vizét, inkább meg se épüljön, eb ura fakó, a Dunán non coronat!

Viszont nem kell többé félni, ha a rémületkeltő korláttalanok hatalomra jutnak. Pillanatok alatt rendet raknak. Börtönnel azért fenyegetnek, de akasztás nem lesz, mert humanisták ők, zöldek, kékek, vörösek, lilák. A szivárvány minden színében pompáznak, csak piros-fehér-zöldben nem. A szivárvány beköltözik az Országház felsőházi termébe. A szülőszobákba brosúrákat küldenek New York állam ajánlásával, hogy akár a kilencedik hónapban is lehetséges az abortusz, mert ötvenhat tonna szennyező anyag kibocsátására készül a kismama. És fájni is fog.

A világ kedvencei leszünk, minden eljárást megszüntetnek ellenünk, harmónia, jólét köszönt ránk. Ők majd megoldják. Elintézik, hogy Macron szeressen minket is. Szeretni fog Emmanuel! Elmúlnak a félelmek. Simogató, friss szellők fújják a hajunkat. Olyan szép lesz! Olyan lesz, mint régen. A ligetben jó lesz felszabadultan hahotázni, videón sokszor végignézni a kardlapozó lovasrohamot a Deák téren és megszakadni a nevetéstől, ahogy a paták alatt rongybábuként rángatózik egy ötvenhatos veterán. Nagyon szép lesz! A hitelt, ami megérkezik, elosztjuk szépen, dobozokba, és ki-ki viszi, ahová tudja. S csak nevetünk! A barmok kifizetik, de jövünk vissza, vissza! Mert mi nem félünk semmitől: nem féljük az Istent, nem ismerjük a törvényeit, de a természet törvényeit sem. Korláttalan emberek vagyunk, és legszívesebben szétharapnánk minden ellenfelünk torkát!

A korláttalanság jót még nem hozott az emberiségre, mindig hamar kiderült, hogy ez a fajta észjárás maga a korlátoltság. Korlátolt emberek kezében a hatalom pedig törvényszerűen lesz korlátlan. Vagyis önkényuralom. Óvakodjunk hát a korláttalanság idejétől, nehogy visszatérjen, mert ebben nemcsak mi, de Isten sem leli majd örömét.