A kórház kéménye

Mivel akkoriban húsz éppen csak elmúltam, különösebben nem vettem szívemre a kijelentést: ebben a poétikusan ifjonti életkorban az ember – bizonyos kellemes gondokat okozó hormonális jelenségektől eltekintve – azt sem igen veszi észre, hogy teste van. Hogy meg netán valami komolyabb baja volna, végképp nem.

Csakhogy az ominózus kijelentés a kommunizmus kellős közepén, a magyarokra erőltetett szovjet gyarmati rendszer úgynevezett szocialista építésének kellős közepén hangzott el.

Más idők, más erkölcsök. Vélhetnénk. Hogy micsoda különbség volt akkoriban mondjuk egy vidéki magyar egészségügyi intézmény meg egy hasonló nyugatnémet vagy angol létesítmény között: pár évvel anyám ítéletalkotása után volt módom megtapasztalni. Azután azt is mind gyakrabban hallottam – a kései Kádár-korban a szabadszájú szerkesztőségekben ilyesmiket már egyáltalán nem rejtettek véka alá –, hogy Magyarországon legalább három-négy „mélyen ázsiai” ágazat van (sok, némiképp enyhébb hasonló mellett): a posta, a vendéglátóipar, a szolgáltatások – no meg talán a dobogó legfelső fokán: az egészségügy… Nyomorultul alulfizetett ápolónők, asszisztensek, omladozó épületek, zsúfolt, rosszul ellátott, szinte éjjeli menedékhelyszerű kórtermek, csapnivaló koszt, legalábbis vitatható bánásmód, elmaradott, korszerűtlen felszereltség, hálapénzre utazó, bőszen anyagias, jócskán megzsírosodott orvosok, sok lélektelen érdekemberrel. (Gombos Gyula idézi meg a Húsz év utánban a Kádár-korszak kedvelt, a rendszer dédelgetett kedvenceire vonatkozó KOSZ rövidítést és jelentéstartalmát: kommunista funkcionárius, orvos, színész…)

Mindennek már lassacskán három-négy évtizede.
Áll az idő, barátaim?

Alig öt hónapja azt írtam ezeken a hasábokon, egy nővér átlagfizetése 80-100, egy fiatal kórházi orvos járandósága 140-200 ezer forint között van – ugyanakkor a szaktudás, az áldozathozatal és az általános emberi-erkölcsi alapállás nívója nemcsak eléri, de talán meg is haladja „a fejlett nyugat” színvonalát. És mindez így – mondjuk ki végre, újra: gyalázat. Tarthatatlan, képtelen, elképesztő állapot. Ha megszemélyesítjük: a magyar egészségügy a mai magyar világ alighanem egyik legbetegebb embere. És ami miatt majdhogynem a haldoklás állapotáig jutott: a szocialisták és a szabad demokraták dicsőséges uralkodása alatt, 2002 és 2010 között tizenötezer kórházi ágyat szüntettek meg, és csak a fővárosban hat kórházat zártak be, többek között a Szabolcs utcait, a Vas utcait, a Lipótot, a Szabadság-hegyit – és a vidéket még nem is említettük. És azt a tömérdek következményt sem, amivel ez a körmönfontan aljas, tatárjárásszerű rombolás, ez a féktelen agresszió járt… Tudták, merték, tették.

Holott… önmagam további ismétlése helyett eszembe jut a régi találós kérdés-vicc: miért füstöl a kórház kéménye? Fő az egészség…

Nemrégiben a kormány bejelentette: több mint hatvanezer egészségügyi dolgozó – negyvenháromezer ápoló és tizennyolcezer orvos – fizetését emelik jövőre, a költségvetésben „komoly tartalékok” vannak ilyen célra, az úgynevezett alapellátást tízmilliárd forinttal támogatják, a háziorvosoknak elengedik az iparűzési adót, megkezdődött a kórházi adósságok rendezése is, nemsokára elindulnak a kifizetések – nem mondom, hogy éppen ideje…

A huszonnegyedik órában vagyunk, úgy lehet.

A magyar társadalom egészségi állapota – óriási közhely, de bár ne lenne az – enyhén szólva aggasztó, az ágazatban – nagyon finoman fogalmazva – irtózatosan sok a pótolnivaló, úgy is mondhatnánk, ki sem lehet látni az égetőnél is égetőbb tennivalók közül, még a hosszabb távra tervezhető rendbetétel is már-már illúziónak tűnik: hát legalább nekikezdenek heroikus erőfeszítéssel, (többszörösen) megkésve bár, de – remélhetően – törve nem. És legfőképpen – meghátrálva sem.
Mert a kórház kéménye füstöl tovább.