Vélemény és vita
A kis nagy elvtárs
A stréber addig tipor és tapos, amíg a maga területén főelvtárs lesz, s ezért fűti a gyűlölet
Számoltam tízig. Aztán újra. Mérgem elpárolgott, maradt a súlyos szomorúság. Azt hiszem sokan, nagyon sokan vagyunk így napjainkban, látva a halhatatlan költőink körül kavart forgószelet. És ezért most ne is essék erről több szó. Előbb újra a múlt héten említett stréber típusáról, annak is legbizarrabb példányáról, bizonyos névtelen kis nagy elvtársról. Csapnivaló politikus ő, ezt már a két világháború között bőven bizonyította, kiváltképpen, mikor 1930-ban hazaküldték az illegális magyar kommunista párt vezetésére. Szinte azonnal lebukott, feltűnő volt viszont, hogy csak négy évre ítélték. Újságíróként filozófusnak és irodalomtudósnak (is) képzelte magát, jelentsen ez bármit is, de a lelke mélyén mégis költőnek álmodta sorsát. Ilyen sorokkal írta be magát a magyar irodalomba: „Hát dögölj meg első tanítóm! / Aki mondtad: kenyérrel dobjak vissza! / Dögölj meg apám! / Aki mondtad: te is fulladj, hisz én is fulladtam! / Dögölj meg anyám…”
A kis nagy elvtárs a stréberek vehemenciájával vetette magát a küzdelembe. Sűrűn, nagyon sűrűn hivatkozott Marxra, Sztálinra és Rákosira. (Ezek ma behelyettesíthetőek.) Agitált! Reggeltől estig. Kérdezett és felelt. Legjobban magát szerette kérdezni, s felelni rögtön frappánsan. „Maradjunk ennyiben”– zárta le a képzelt vitát. Kultúrforradalmat csinálni! Az agitáció eszköze az iskola, a művészet, a film, az irodalom! Rádió és a televízió. Szikrázó szemüvege mögül hideg, számító tekintettel állította: sikerrel vettük fel a harcot a köznevelés területén garázdálkodó ellenséggel. Talán hitte is, amit mond, pl. hogy „elértük azt, hogy a magyar pedagógusok zöme felénk fordult”. S mondhatta volna azt is: még mindig ellenünk dolgozik. Micsoda lebecsülése ez is, az is a tanároknak.
A kis nagy elvtárs, néha szembetalálkozik önmagával. A megdöbbentő pillanat. Ilyenkor előnyben mindig, mindenhol az egy fokkal felül lévő stréber van. Történt, hogy a Köznevelés folyóiratban cikkek jelentek meg ilyen címekkel: „Hazafiságra nevelés a biológia, a kémia tanításában.” Ilyenkor a kis nagy elvtárs maró gúnnyal szólt: nem ártana arról cikkezni, hogy jobb lenne a számtanórán az egyszeregyet, a vegytanban az elemeket, a földrajzban a folyók eredetét megtanítani. De közben elbocsáttatta, meghurcoltatta, akik nem a kívánt ideológia szerint tanítottak. A stréber addig tipor és tapos, amíg a maga területén főelvtárs lesz. Valójában csak kis nagy elvtárs lehet – s ezért fűti a gőg, a gyűlölet –, de mindenkiről meg van a véleménye. Még le is nézi a „kozmopolita tudóstípust” Szent-Györgyi Albertet, aki világhírét adta oda egy amerikai kémiai trösztnek.
A kis nagy elvtárs univerzális művész és tudós. Mindenhez ért. Ő az, aki 1948-ig émelygett a burjánzó formalizmustól, a nyugati dekadens művészet utánzásától. De azóta jelentős előrelépést lát. Még a zenében is. Zeneszerzőink nagy része kezdi megérteni – ha nem is tudja még művészileg magvalósítani – hogy a zenének is realistának kell lennie! A stréber tudja, hogy a vokális zene, az új magyar operett, ez a jövő útja. Jól mondta Kodály („egyszer nekem”), hogy Bartók ezer ember számára alkotott, ő maga talán tízezer számára. A szocialista-realista művészet majd milliókhoz jut el.
De az irodalom az igazi területe. Ó a nagy írók, Aczél Tamás meg Sándor Kálmán! S jó lenne, ha Szabó Pál meg Veres Péter nem maradnának örökre „útitársak”, velünk jönnének, feltétel nélkül. A stréber soha nem érti meg, hogy vannak feltételek. Forduljon Illyés Gyula is végre a jelen felé. Mondjuk, írjon librettót egy termelési operetthez. Harcolunk Illyés Gyuláért! S Déry Tibor se maradjon meg pártonbelüli „útitársnak”. Hagyja abba arisztokratizmusát, különcködését. (Kommunista létére.) A kutyafáját. Éhes disznó makkal álmodik! (Bocsánat, ez egy másik beszédből keveredett ide.) Harcolunk Ady Endréért és Petőfi Sándorért! De ha kell ellenük. És ez az Örkény-novella!? Rothadt és hazug.
A stréber hazafi, ha kell. Internacionalista is. Éles bicskával vagdal minden nagy magyar életműből. Strófát, sorokat, színeket. Ez a sor igen, az már nem. Kihagyjuk az „összes versekből” is. Regényből azt a szakaszt. A legrosszabb fajta el sem olvassa a műveket, csak mástól vesz át, „szempontok alapján” megrostált idézeteket, s még azt is rostálja. Valaki elé teszi a hivatallá züllött szerkesztőségben. Jókai, hát „Jókai”! „Leszünk nemzet, mint még soh’se voltunk és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját.” Szocialista hazafiság ez, elvtársak. Ez a Móricz – teszi hozzá bennfentesen –, kár, hogy ma már olvashatatlan.
A kis nagy elvtárs megmondja a szerzőknek mit tegyenek főhőseikkel. Kit szeressenek? Hát a dolgozó asszonyt, akit a régi világban elnyomtak, s „aki most megnő, szárnyakat kap és egyenrangú társa lesz a férfinak a termelésben s az országvezetésben”.
- Hát ez költészet! Ez emancipáció, ez majdnem társadalmi nem, – omlik térdre a gépíró kisasszony. S a stréber folytatja is: a nő kit szeressen? A kommunista munkásfunkcionárius típusát, „aki tegnap még nem konyított az ország vezetéshez és ezt véres verejtékkel” megtanulja.
Némi lihegés után, aranykeretes szemüvegét orrára visszatolva a kis nagy elvtárs visszaállítja a távolságot: „Nem csábítja mindez íróinkat típusalkotásra – Verocska?”
A stréber akkor a legveszedelmesebb, mikor igaza van. És néha van, beletrafál. Paradox módon mindig, amikor a nagyobb stréberrel találkozik. Kritizálja Major (Tamás) elvtárs osztályharcos III. Richárdját, meg színházát. „Az volt az ember érzése, hogy ő olyan mogorva osztályharcos, aki nem akar megtűrni senkinek az arcán mosolyt és magának a kornak az arcáról is le akarja törölni spongyával a nevetést.” Óh, ha ezt hallaná néhány mai „sztárrendező”. „III. Richard Hitler Adolf figurájáról volt megmintázva” – mosolyog fölényesen a kis nagy elvtárs. Ilyenkor humora is van. Hogy néz ki az új ember? Öt deka munkaverseny, három deka szerelem, három deka házassági konfliktus és így tovább.
És az építészet. A kis nagy elvtárs ahhoz is nagyon ért. Óvakodni kell akár a barokknak akár a gótikának olyan aktív hagyományként való kezelésétől, mint a klasszicizmus. Ez világos akkor is, ha szocialista-realista építészet elmélete még nincs egészen készen. De a lényeg, hogy kifejezze a kort, amelyben az ember elsőízben vált önmaga urává. Bauhaus vagy Le Corbusier? Talán Major (Máté) elvtárs szerint az „emberszolgálat” lényege, hogy van-e WC vagy fürdőszoba? Dekadens kényelem!
Verocska! Maga elvesztette a fejét. A szerelem puszta pótléka az osztályharcnak. Ne nézzen így kérem! Ez Dérynek szól. Diktálok. A morálunk, a humanizmusunk… De tényleg, kedvel Ő engem? Nem Déry, Ő – mutat felfelé. A strébert ez érdekli igazán. Úgy „általában” kedveli-e, a Vezér, vagy tényleg meg van elégedve? Más nem fontos. Véleményét ezért állandóan „igazítja”, nehéz a dolga, mert ki kell találnia, mit is várnak el tőle. Eddig szidtuk, most dicsérjük.
Fülében csengenek a szavak: – Maga igazán odaadóan dolgozik. De ne mitizáljuk a munkát. Akik a feudális nagybirtokon jól dolgoztak, buta emberek voltak. Mély népi bölcsesség ez. Tolsztoj is a parazitákkal szemben mitizálta a paraszti munkát. Volt ebben – feltétlenül volt –, haladó elem, de volt benne paraszti korlátoltság is. Hm.
Hát újjászületnek a kis nagy elvtársak? A stréberség kifizetődik mindig? Jönnek az újra, s felülkerekednek értelmen, elveken, nívón s végső soron ízlésen is. Nem, nem olyan időket élünk. Most az egész világot a jövő érdekli, mert fél a jövőtől, s bújna vissza a múltba. Berendezkedne ott, egy barátságos zugban. Hogyan lehetne felülkerekedni a szellemileg holt órákba, napokba taszító stréber szándékokon? Tudjuk majd, ha tényleg itt a megszakadó napvilág, ha tényleg dönteni kell, ha tényleg élni kell, hűséggel meg is halni, s a kis nagy elvtárs nem marad más, mint nevetséges levélsuhogás.
A kis nagy elvtárs a stréberek vehemenciájával vetette magát a küzdelembe. Sűrűn, nagyon sűrűn hivatkozott Marxra, Sztálinra és Rákosira. (Ezek ma behelyettesíthetőek.) Agitált! Reggeltől estig. Kérdezett és felelt. Legjobban magát szerette kérdezni, s felelni rögtön frappánsan. „Maradjunk ennyiben”– zárta le a képzelt vitát. Kultúrforradalmat csinálni! Az agitáció eszköze az iskola, a művészet, a film, az irodalom! Rádió és a televízió. Szikrázó szemüvege mögül hideg, számító tekintettel állította: sikerrel vettük fel a harcot a köznevelés területén garázdálkodó ellenséggel. Talán hitte is, amit mond, pl. hogy „elértük azt, hogy a magyar pedagógusok zöme felénk fordult”. S mondhatta volna azt is: még mindig ellenünk dolgozik. Micsoda lebecsülése ez is, az is a tanároknak.
A kis nagy elvtárs, néha szembetalálkozik önmagával. A megdöbbentő pillanat. Ilyenkor előnyben mindig, mindenhol az egy fokkal felül lévő stréber van. Történt, hogy a Köznevelés folyóiratban cikkek jelentek meg ilyen címekkel: „Hazafiságra nevelés a biológia, a kémia tanításában.” Ilyenkor a kis nagy elvtárs maró gúnnyal szólt: nem ártana arról cikkezni, hogy jobb lenne a számtanórán az egyszeregyet, a vegytanban az elemeket, a földrajzban a folyók eredetét megtanítani. De közben elbocsáttatta, meghurcoltatta, akik nem a kívánt ideológia szerint tanítottak. A stréber addig tipor és tapos, amíg a maga területén főelvtárs lesz. Valójában csak kis nagy elvtárs lehet – s ezért fűti a gőg, a gyűlölet –, de mindenkiről meg van a véleménye. Még le is nézi a „kozmopolita tudóstípust” Szent-Györgyi Albertet, aki világhírét adta oda egy amerikai kémiai trösztnek.
A kis nagy elvtárs univerzális művész és tudós. Mindenhez ért. Ő az, aki 1948-ig émelygett a burjánzó formalizmustól, a nyugati dekadens művészet utánzásától. De azóta jelentős előrelépést lát. Még a zenében is. Zeneszerzőink nagy része kezdi megérteni – ha nem is tudja még művészileg magvalósítani – hogy a zenének is realistának kell lennie! A stréber tudja, hogy a vokális zene, az új magyar operett, ez a jövő útja. Jól mondta Kodály („egyszer nekem”), hogy Bartók ezer ember számára alkotott, ő maga talán tízezer számára. A szocialista-realista művészet majd milliókhoz jut el.
De az irodalom az igazi területe. Ó a nagy írók, Aczél Tamás meg Sándor Kálmán! S jó lenne, ha Szabó Pál meg Veres Péter nem maradnának örökre „útitársak”, velünk jönnének, feltétel nélkül. A stréber soha nem érti meg, hogy vannak feltételek. Forduljon Illyés Gyula is végre a jelen felé. Mondjuk, írjon librettót egy termelési operetthez. Harcolunk Illyés Gyuláért! S Déry Tibor se maradjon meg pártonbelüli „útitársnak”. Hagyja abba arisztokratizmusát, különcködését. (Kommunista létére.) A kutyafáját. Éhes disznó makkal álmodik! (Bocsánat, ez egy másik beszédből keveredett ide.) Harcolunk Ady Endréért és Petőfi Sándorért! De ha kell ellenük. És ez az Örkény-novella!? Rothadt és hazug.
A stréber hazafi, ha kell. Internacionalista is. Éles bicskával vagdal minden nagy magyar életműből. Strófát, sorokat, színeket. Ez a sor igen, az már nem. Kihagyjuk az „összes versekből” is. Regényből azt a szakaszt. A legrosszabb fajta el sem olvassa a műveket, csak mástól vesz át, „szempontok alapján” megrostált idézeteket, s még azt is rostálja. Valaki elé teszi a hivatallá züllött szerkesztőségben. Jókai, hát „Jókai”! „Leszünk nemzet, mint még soh’se voltunk és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját.” Szocialista hazafiság ez, elvtársak. Ez a Móricz – teszi hozzá bennfentesen –, kár, hogy ma már olvashatatlan.
A kis nagy elvtárs megmondja a szerzőknek mit tegyenek főhőseikkel. Kit szeressenek? Hát a dolgozó asszonyt, akit a régi világban elnyomtak, s „aki most megnő, szárnyakat kap és egyenrangú társa lesz a férfinak a termelésben s az országvezetésben”.
- Hát ez költészet! Ez emancipáció, ez majdnem társadalmi nem, – omlik térdre a gépíró kisasszony. S a stréber folytatja is: a nő kit szeressen? A kommunista munkásfunkcionárius típusát, „aki tegnap még nem konyított az ország vezetéshez és ezt véres verejtékkel” megtanulja.
Némi lihegés után, aranykeretes szemüvegét orrára visszatolva a kis nagy elvtárs visszaállítja a távolságot: „Nem csábítja mindez íróinkat típusalkotásra – Verocska?”
A stréber akkor a legveszedelmesebb, mikor igaza van. És néha van, beletrafál. Paradox módon mindig, amikor a nagyobb stréberrel találkozik. Kritizálja Major (Tamás) elvtárs osztályharcos III. Richárdját, meg színházát. „Az volt az ember érzése, hogy ő olyan mogorva osztályharcos, aki nem akar megtűrni senkinek az arcán mosolyt és magának a kornak az arcáról is le akarja törölni spongyával a nevetést.” Óh, ha ezt hallaná néhány mai „sztárrendező”. „III. Richard Hitler Adolf figurájáról volt megmintázva” – mosolyog fölényesen a kis nagy elvtárs. Ilyenkor humora is van. Hogy néz ki az új ember? Öt deka munkaverseny, három deka szerelem, három deka házassági konfliktus és így tovább.
És az építészet. A kis nagy elvtárs ahhoz is nagyon ért. Óvakodni kell akár a barokknak akár a gótikának olyan aktív hagyományként való kezelésétől, mint a klasszicizmus. Ez világos akkor is, ha szocialista-realista építészet elmélete még nincs egészen készen. De a lényeg, hogy kifejezze a kort, amelyben az ember elsőízben vált önmaga urává. Bauhaus vagy Le Corbusier? Talán Major (Máté) elvtárs szerint az „emberszolgálat” lényege, hogy van-e WC vagy fürdőszoba? Dekadens kényelem!
Verocska! Maga elvesztette a fejét. A szerelem puszta pótléka az osztályharcnak. Ne nézzen így kérem! Ez Dérynek szól. Diktálok. A morálunk, a humanizmusunk… De tényleg, kedvel Ő engem? Nem Déry, Ő – mutat felfelé. A strébert ez érdekli igazán. Úgy „általában” kedveli-e, a Vezér, vagy tényleg meg van elégedve? Más nem fontos. Véleményét ezért állandóan „igazítja”, nehéz a dolga, mert ki kell találnia, mit is várnak el tőle. Eddig szidtuk, most dicsérjük.
Fülében csengenek a szavak: – Maga igazán odaadóan dolgozik. De ne mitizáljuk a munkát. Akik a feudális nagybirtokon jól dolgoztak, buta emberek voltak. Mély népi bölcsesség ez. Tolsztoj is a parazitákkal szemben mitizálta a paraszti munkát. Volt ebben – feltétlenül volt –, haladó elem, de volt benne paraszti korlátoltság is. Hm.
Hát újjászületnek a kis nagy elvtársak? A stréberség kifizetődik mindig? Jönnek az újra, s felülkerekednek értelmen, elveken, nívón s végső soron ízlésen is. Nem, nem olyan időket élünk. Most az egész világot a jövő érdekli, mert fél a jövőtől, s bújna vissza a múltba. Berendezkedne ott, egy barátságos zugban. Hogyan lehetne felülkerekedni a szellemileg holt órákba, napokba taszító stréber szándékokon? Tudjuk majd, ha tényleg itt a megszakadó napvilág, ha tényleg dönteni kell, ha tényleg élni kell, hűséggel meg is halni, s a kis nagy elvtárs nem marad más, mint nevetséges levélsuhogás.