Vélemény és vita
A kiberháború veszélyei
Bármi is lesz a választások eredménye, az az indulat, amely Trumpot a semmiből az elnökjelöltségig vitte, tartós lesz, és meghatározza az Egyesült Államok jövőjét.
A múlt nyáron kibernyomozók a WikiLeaks által a Demokrata Nemzeti Bizottságtól (DNC – Hillary Clinton kampánystábja) kiszivárogtatott e-mailek ezreit átböngészve egy felettébb gyanús nyomra leltek.
Kiderült, hogy egy „Feliksz Edmundovics” nevű felhasználó turkált a demokrata választási stáb dokumentumai között. A név a valamikori szovjet titkosrendőrség, a CSEKA híres vagy inkább hírhedt vezetőjére, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijre utal, ami a kibernyomozók számára egy újabb bizonyíték volt, hogy a kiszivárogtatás mögött az orosz elnök, Vlagyimir Putyin áll.
Ebben James Clapper, aki nemzetbiztonsági kérdésekben az elnök fő tanácsadója, olyan biztos volt, hogy október elején egy közleményben jelentette ki, hogy „az Egyesült Államok Biztonsági Közössége bizonyos abban, hogy az Egyesült Államok állampolgárait, intézményeit és politikai szervezeteit ért támadások mögött az orosz kormány áll”. Ennek folyományaként egy héttel később Joe Biden alelnök, az NBC televízió egyik műsorában, már ki is jelentette, hogy „a megfelelő időben olyan üzenetet küldünk Putyinnak, hogy annak a legnagyobb hatása legyen”. A Központi Hírszerző Ügynökséget, a CIA-t azonmód fel is kérték, hogy tegyen javaslatot az elnök számára, hogy milyen kiberműveletekkel, lehetne leginkább zaklatni a Kreml vezetését. Érdekes módon azonban a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) igazgatója James Comey nem volt ilyen biztos a dologban, és Clapper közleményét nem volt hajlandó aláírni.
Minderről James Bamford, a Foreign Policy című külpolitikával foglalkozó amerikai magazin kolumnistája írt a Reuters internetes kiadásában. James Bamford szerint mielőtt az Egyesült Államok kiberháborúba kezd Oroszországgal, először talán a bizonyítékokat kellene világosan látni, hiszen egy kiberháború adok-kapokjából könnyen valóságos háború alakulhat ki, és az Egyesült Államok a vietnami háborútól kezdve már számos katasztrofális eredményekkel járó konfliktusban vett részt olyan „bizonyítékok” alapján, amelyek utólag hamisnak bizonyultak.
Kétségtelen, hogy a kiberaktivitás, tehát egymás komputereiben, e-mailjeiben, hírközlési hálózataiban való turkálás (adatlopás, lehallgatás, valamilyen károkozás) az utóbbi évtizedben a világ számos országában igen elterjedtté vált, e téren azonban az Egyesült Államok minden bizonnyal toronymagasan vezet Oroszország előtt.
Az amerikai kiberhírszerzés központja az 1952-ben Truman elnök által létrehozott és az Amerikai Védelmi Minisztérium alárendeltségében működő Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA), amelynek főhadiszállása a marylandi Fort Meade-ben van, félúton Washington és Baltimore között. Az NSA az utóbbi években főleg az Iszlám Államra koncentrált, míg az NSA katonai megfelelője, a Kiber Kommandó (Cyber Command) főleg Oroszországgal, Kínával, Iránnal és Észak-Koreával foglalkozott.
Az Egyesült Államok az utóbbi időkben erőteljesen fejlesztette kiberhadviselésének eszköztárát. A NSA kiberhírszerzéssel foglalkozó részlege, a Kiber Kommandóval egyesülve, saját kiberhadsereget hozott létre külön részlegekkel a haditengerészet és a légierő kiberműveleteire. A haditengerészeti egység (USA Fleet Cyber Command) például honlapján, büszkén hirdeti, hogy: „nincs olyan külföldi nemzet vagy hacker, aki képes lenne a mi hálózatunkat tönkretenni.” Persze nem csak a védelem a céljuk, hanem a támadás is.
Erre egyik nem régi példa, amikor az Egyesült Államok Izraellel együttműködve 2012-ben megtámadta Irán urándúsító centrifugáit, és az ötezer centrifugából sikerült is ezret leállítania. Ám a kizárólag Irán megtámadására tervezett vírus számos más országra is továbbterjedt, több ezer komputert téve tönkre, és – szemben a szakértői ígéretekkel – az eredetét is könnyen vissza lehetett vezetni az Egyesült Államokra. Cserébe Irán is létrehozta a maga kiberharcra kiképzett egységét, és vagy harmincezer, amerikai olajcégekhez tartozó komputert támadott meg.
Hogy a kiberháború miként fajulhat valóságos háborúvá, arra egy szakmai konferencián Keith Alexander, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség és így a Kiber Kommandó már nyugdíjba vonult vezetője hozott fel egy példát. Oroszországban 2009-ben a Jenyiszej folyó egyik vízi erőművénél robbanás történt, amely hetvenöt ember életét követelte, és kis híján a gát összeomlásához vezetett. Azonnal kiderült, hogy a robbanást egy távoli komputerről érkező jel okozta, amit akár amerikai támadásnak is vélhettek volna, és akkor nyilván élnek a megtorlás eszközével. A későbbi részletesebb vizsgálat azonban kiderítette, hogy a robbanást egy másik orosz erőműből származó hibás kód okozta. Egy másik amerikai szakértőnek, Richard Clarknak is, aki George W. Bush elnök idején a Fehér Ház kiberszakértője volt, az a véleménye, hogy bármely háború, amely kiberháborúként kezdődik, előbb-utóbb valóságos háborúvá alakulhat át.
Amerikában az eredetileg védelmi célokkal létrehozott hírszerzési egységek egyre inkább támadó jellegűekké alakulnak. Az NSA éveket töltött el azzal, hogy beépüljön a külföldi, például a kínai és az orosz katonai kommunikációs rendszerekbe. Ezekben olyan „implantátumokat” (komputervírusokat) helyeztek el, amelyek lehetővé teszik azt ott folyó adatforgalom ellenőrzését, lehallgatását, sőt az üzenetek értelmének megváltoztatását vagy azok más címekre való átirányítását is. Kevés kétségünk lehet abban, hogy az oroszok is igyekeznek felnőni az amerikai kiberhírszerzéshez, és megtesznek minden tőlük telhetőt e téren. Az sem kétséges, hogy a kiszivárogtatott e-mailek a külpolitikai héják közé sorolható Hillary Clinton választási reményeit megtépázták, a korábbi behozhatatlannak látszó fölénye a választásokra semmivé vált, és az sem kérdőjelezhető meg, hogy az oroszok számára kedvezőbb külpolitikai nézetekkel rendelkező Trump elnökségéhez Oroszországnak érdeke fűződik.
Az azonban megkérdőjelezhető, hogy a demokrata választási stáb szerverei elleni támadást Dzerzsinszkij nevében akarnák megtenni. Julian Assange-nak, a WikiLeaks alapítójának véleménye szerint is a DNC e-malijeihez sokan hozzáférhettek, és nincs arra bizonyíték, hogy a hekkelés mögött az oroszok állnának.
De nem is az oroszoknak kell az amerikai választásokat meghekkelni, megteszik ezt a helybeliek is, hiszen Edward Snowden, az NSA-nál folyó kiberműveletek nyilvánosságra hozója is amerikai. Ha Oroszországnak esetleg lehet is némi szerepe a választások befolyásolásában, nem az oroszok, hanem Amerika belső feszültségeinek kiéleződése, a középosztályok hosszan tartó elszegényedése, egy szűk réteg meggazdagodása és a politikai elittel összefonódó hatalma az, ami az embereket tömegével Donald Trump felé hajtja.
Bármi is lesz a választások eredménye, az az indulat, amely Trumpot a semmiből az elnökjelöltségig vitte, tartós lesz, és meghatározza az Egyesült Államok jövőjét.
Kiderült, hogy egy „Feliksz Edmundovics” nevű felhasználó turkált a demokrata választási stáb dokumentumai között. A név a valamikori szovjet titkosrendőrség, a CSEKA híres vagy inkább hírhedt vezetőjére, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkijre utal, ami a kibernyomozók számára egy újabb bizonyíték volt, hogy a kiszivárogtatás mögött az orosz elnök, Vlagyimir Putyin áll.
Ebben James Clapper, aki nemzetbiztonsági kérdésekben az elnök fő tanácsadója, olyan biztos volt, hogy október elején egy közleményben jelentette ki, hogy „az Egyesült Államok Biztonsági Közössége bizonyos abban, hogy az Egyesült Államok állampolgárait, intézményeit és politikai szervezeteit ért támadások mögött az orosz kormány áll”. Ennek folyományaként egy héttel később Joe Biden alelnök, az NBC televízió egyik műsorában, már ki is jelentette, hogy „a megfelelő időben olyan üzenetet küldünk Putyinnak, hogy annak a legnagyobb hatása legyen”. A Központi Hírszerző Ügynökséget, a CIA-t azonmód fel is kérték, hogy tegyen javaslatot az elnök számára, hogy milyen kiberműveletekkel, lehetne leginkább zaklatni a Kreml vezetését. Érdekes módon azonban a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) igazgatója James Comey nem volt ilyen biztos a dologban, és Clapper közleményét nem volt hajlandó aláírni.
Minderről James Bamford, a Foreign Policy című külpolitikával foglalkozó amerikai magazin kolumnistája írt a Reuters internetes kiadásában. James Bamford szerint mielőtt az Egyesült Államok kiberháborúba kezd Oroszországgal, először talán a bizonyítékokat kellene világosan látni, hiszen egy kiberháború adok-kapokjából könnyen valóságos háború alakulhat ki, és az Egyesült Államok a vietnami háborútól kezdve már számos katasztrofális eredményekkel járó konfliktusban vett részt olyan „bizonyítékok” alapján, amelyek utólag hamisnak bizonyultak.
Kétségtelen, hogy a kiberaktivitás, tehát egymás komputereiben, e-mailjeiben, hírközlési hálózataiban való turkálás (adatlopás, lehallgatás, valamilyen károkozás) az utóbbi évtizedben a világ számos országában igen elterjedtté vált, e téren azonban az Egyesült Államok minden bizonnyal toronymagasan vezet Oroszország előtt.
Az amerikai kiberhírszerzés központja az 1952-ben Truman elnök által létrehozott és az Amerikai Védelmi Minisztérium alárendeltségében működő Nemzetbiztonsági Ügynökség (National Security Agency, NSA), amelynek főhadiszállása a marylandi Fort Meade-ben van, félúton Washington és Baltimore között. Az NSA az utóbbi években főleg az Iszlám Államra koncentrált, míg az NSA katonai megfelelője, a Kiber Kommandó (Cyber Command) főleg Oroszországgal, Kínával, Iránnal és Észak-Koreával foglalkozott.
Az Egyesült Államok az utóbbi időkben erőteljesen fejlesztette kiberhadviselésének eszköztárát. A NSA kiberhírszerzéssel foglalkozó részlege, a Kiber Kommandóval egyesülve, saját kiberhadsereget hozott létre külön részlegekkel a haditengerészet és a légierő kiberműveleteire. A haditengerészeti egység (USA Fleet Cyber Command) például honlapján, büszkén hirdeti, hogy: „nincs olyan külföldi nemzet vagy hacker, aki képes lenne a mi hálózatunkat tönkretenni.” Persze nem csak a védelem a céljuk, hanem a támadás is.
Erre egyik nem régi példa, amikor az Egyesült Államok Izraellel együttműködve 2012-ben megtámadta Irán urándúsító centrifugáit, és az ötezer centrifugából sikerült is ezret leállítania. Ám a kizárólag Irán megtámadására tervezett vírus számos más országra is továbbterjedt, több ezer komputert téve tönkre, és – szemben a szakértői ígéretekkel – az eredetét is könnyen vissza lehetett vezetni az Egyesült Államokra. Cserébe Irán is létrehozta a maga kiberharcra kiképzett egységét, és vagy harmincezer, amerikai olajcégekhez tartozó komputert támadott meg.
Hogy a kiberháború miként fajulhat valóságos háborúvá, arra egy szakmai konferencián Keith Alexander, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség és így a Kiber Kommandó már nyugdíjba vonult vezetője hozott fel egy példát. Oroszországban 2009-ben a Jenyiszej folyó egyik vízi erőművénél robbanás történt, amely hetvenöt ember életét követelte, és kis híján a gát összeomlásához vezetett. Azonnal kiderült, hogy a robbanást egy távoli komputerről érkező jel okozta, amit akár amerikai támadásnak is vélhettek volna, és akkor nyilván élnek a megtorlás eszközével. A későbbi részletesebb vizsgálat azonban kiderítette, hogy a robbanást egy másik orosz erőműből származó hibás kód okozta. Egy másik amerikai szakértőnek, Richard Clarknak is, aki George W. Bush elnök idején a Fehér Ház kiberszakértője volt, az a véleménye, hogy bármely háború, amely kiberháborúként kezdődik, előbb-utóbb valóságos háborúvá alakulhat át.
Amerikában az eredetileg védelmi célokkal létrehozott hírszerzési egységek egyre inkább támadó jellegűekké alakulnak. Az NSA éveket töltött el azzal, hogy beépüljön a külföldi, például a kínai és az orosz katonai kommunikációs rendszerekbe. Ezekben olyan „implantátumokat” (komputervírusokat) helyeztek el, amelyek lehetővé teszik azt ott folyó adatforgalom ellenőrzését, lehallgatását, sőt az üzenetek értelmének megváltoztatását vagy azok más címekre való átirányítását is. Kevés kétségünk lehet abban, hogy az oroszok is igyekeznek felnőni az amerikai kiberhírszerzéshez, és megtesznek minden tőlük telhetőt e téren. Az sem kétséges, hogy a kiszivárogtatott e-mailek a külpolitikai héják közé sorolható Hillary Clinton választási reményeit megtépázták, a korábbi behozhatatlannak látszó fölénye a választásokra semmivé vált, és az sem kérdőjelezhető meg, hogy az oroszok számára kedvezőbb külpolitikai nézetekkel rendelkező Trump elnökségéhez Oroszországnak érdeke fűződik.
Az azonban megkérdőjelezhető, hogy a demokrata választási stáb szerverei elleni támadást Dzerzsinszkij nevében akarnák megtenni. Julian Assange-nak, a WikiLeaks alapítójának véleménye szerint is a DNC e-malijeihez sokan hozzáférhettek, és nincs arra bizonyíték, hogy a hekkelés mögött az oroszok állnának.
De nem is az oroszoknak kell az amerikai választásokat meghekkelni, megteszik ezt a helybeliek is, hiszen Edward Snowden, az NSA-nál folyó kiberműveletek nyilvánosságra hozója is amerikai. Ha Oroszországnak esetleg lehet is némi szerepe a választások befolyásolásában, nem az oroszok, hanem Amerika belső feszültségeinek kiéleződése, a középosztályok hosszan tartó elszegényedése, egy szűk réteg meggazdagodása és a politikai elittel összefonódó hatalma az, ami az embereket tömegével Donald Trump felé hajtja.
Bármi is lesz a választások eredménye, az az indulat, amely Trumpot a semmiből az elnökjelöltségig vitte, tartós lesz, és meghatározza az Egyesült Államok jövőjét.