A kérdés eldőlt

Ez a nagyszerű írás a magyar lélek egyik legnagyobb antinómiájának, az úgynevezett Széchenyi–Kossuth ellentétnek részletes vizsgálatára vállalkozik, és kimondja: „választható-e a két nagy ellenfél méltatására Kossuth szempontjából hátrányosabb alkalom, mint a függetlenségi nyilatkozat évfordulója? Úgy tanultuk, ez az elhamarkodott lépés idézte elő ’49-ben a magyarság belső meghasonlását, majd a rémuralom őrjöngését. Ekkor derült ki végképpen, mennyire igaza volt Széchenyinek, mikor Kossuthban kezdettől ostorozta a pusztítás szellemét, a veszélyes forradalmárt”. És bár azóta nemzedékek - főleg az egyedül üdvözítő marxizmus-leninizmus szellemében - már másképp tanulták, napjainkban is nagyon igaz, hajszálpontos Juhász háromnegyed évszázaddal ezelőtti következtetése: „A mai Magyarországon még mindig számtalan fej gondolkodik így.”

A Kossuth- és Széchenyi-féle felfogás ősi ellentétpárján - főleg a magyar függetlenség kérdésében – máig sem tudott túllépni a magyarság. A két háború közötti időszak óta nem hallgat senki egy halk szavú erdélyi magyar költő, Reményik Sándor figyelmeztetésére, aki Magyar miniatűrjében már 1933-ban próbált üzenni: „Írok haza… / Ó, ezek a magyar bélyegek! / Illesztgetem gondolattalanul / Egymás mellé, - s egyszer megdöbbenek: / Széchenyi és Kossuth / Néznek itt is merőn farkasszemet. / Örökkévalóság magyar egébe / Feltornyosult két óriási Hegy: / Ugye kibékültök e kis levélen? / Mert ez a levél… / Mert ez a levél haza - Cluj-ba – megy”…

A nyilatkozat egyértelmű, elég csak a megszövegezését venni szemügyre Előttem a szöveg: „Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.”

Valamivel több mint tizenegy oldal – érdemes volna nemcsak hosszabban idézni, de ha rajtam állna, bizony kötelezővé tenném diákjainknak, Nagy Imre jóval rövidebb november 1-jei semlegességi nyilatkozatával, Stomm Marcell doni hadparancsával vagy a Székely Hadosztály parancsnokának, Kratochvil Károly altábornagy fegyverletételi parancsával egyetemben. A nagy históriai dokumentumok sajátossága, hogy még a belőlük kiragadott egyes mondatok is megrendítő erejű, egyetemes érvényű megállapításokat tartalmaznak. Már csak ezért is olyan megragadóan szépek – és nemcsak felemelők: gyönyörű emelkedettségükben sugárzóan okosak, tökéletesen lényeglátók, félreérthetetlenül fogalmazók.

A magyar nemzet 1849. április 14-ei Függetlenségi Nyilatkozatában az ilyen mondatok – „…a magyar nemzet alkotmányos trónjáról a nemzet nélkül, családi paktumok által senki sem rendelkezhetik”; „…soha gyalázatosabb játék nemzettel nem űzetett. A magyar nemzet eszerint pénz, fegyver, hadsereg nélkül, az ellenállásra készületlenül, rendszeres ármánnyal és árulással körülhálózva, önkéntesekkel, nemzetőrökkel s gyakorlatlan, fegyvertelen népfelkeléssel volt magát a kiirtás ellen kénytelen védelmezni”; „…elszámláltuk egyszerű históriai igazsággal a Habsburg-Lothringeni ház példátlan bűneinek hosszú sorát, s az örökkévaló Isten ítéletére s a világ közvéleményére hivatkozva mondjuk ki, hogy a hitszegő házzal a kibékülés lehetsége megszűnt, s tartozunk Isten törvényének, tartozunk hazánknak, tartozunk a jognak, tartozunk a morálnak, becsületnek, Európának s a civilizáció érdekeinek, hogy e hitszegő dinasztiát, a magyar királyok trónjáról száműzve, adjuk át Isten ítéletének s a közvélemény, morál és becsület utálatának. Tesszük pedig azt halálra sértett nemzetünk törhetlen ereje érzetében” – felérnek pár száz jó egyetemi előadással vagy tanulmányírói megállapítással.

Önérzetesek, méltóságteljesek, eltökéltek – és ezer százalékban igazak. Széchenyi és Kossuth örök-egy vitája pedig, úgy tűnik, mindezek ragyogásában végre alighanem örökre félre teendő. A kérdés eldőlt. Kossuth, aki nem akármilyen nemes gesztussal köztudottan a legnagyobb magyarnak nevezte Széchenyit, azt mondta: a nemzeti függetlenség „oly jelige”, ami ha egyszer zászlóra íratott, onnan többé le nem törölhető.

„Vannak szellemek, melyek nehezen vagy éppen sohasem tűnnek el, ha egyszer felidéztettek.” Az egyedüli elfogulatlan, legfőbb bíró – az idő – őt igazolta.