A keleti Hollywood

Volt benne elképesztő méretű és abszolúte professzionalista kivitelezésű tömeg- és naturálisan valóságos csatajelenetek garmadája, ennek megfelelően gigászi mennyiségű statisztéria, több jól ismert, neves sztár, látvány- és illúzióteremtő számítógépes és mindenféle egyéb szupertechnika, és persze egy kis romantikus szerelem is, amint az dukál. Mindezeken felül azonban – figyeljünk –: hazaszeretet felső fokon, hitelesen és meggyőzően, olykor megindítóan bemutatva; önfeláldozás, hősiesség, érzelmek; történelem- és emberismeret, eszmék, eszmények, a klasszikus kalandfilmek kritériumainak és az ifjúságnak oly ajánlatos „szórakoztatva nevelő” követelménynek megfelelő hangvétellel – mindez jó két órában prezentálva. A film Lengyelországban készült.
Így működik, ilyen a keleti Hollywood.

A varsói csata című alkotás Jerzy Hoffman rendezésében a lengyel és az európai történelemben egyaránt sorsdöntő, visztulai csoda néven elhíresült 1920. augusztusi ütközetet, annak előzményeit, lefolyását és körülményeit mutatta be, amikor a lengyel erők közvetlenül Varsó előtt megállították és megverték az inváziós bolsevik sereget. A legjobb magyar polonista, Kovács István 2006-ban megjelent, Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél című könyvében azt írja, a lengyel haderő a hódítókat nemcsak támadta, hanem „az augusztus 14-e és 16-a között vívott harcok eredményeként lépésről lépésre visszavonulásra is kényszerítette. Az 5. hadsereg és az 1. hadsereg bal szárnya augusztus 17-én megkezdte az ellenség üldözését. (…) A lengyelek vesztesége a varsói csatában 4500 halott, 22 ezer sebesült és tízezer eltűnt volt. A bolsevikok 25 ezer halottat és sebesültet, 48 ezer foglyot, 135 ágyút és 314 géppuskát veszítettek.”

Nézem a filmet, és érzem, mint gyűr le, fektet két vállra ez a szuggesztív alkotás. A szinte tökéletes szakmai felkészültség, ötvöződve a nemes, fennkölt, gyakran megható szépségű és igen hatásos történésekkel, a hazáját védő ember felkavaró és több mint tanulságos, mélyen erkölcsös sorsváltozataival. Igen: ilyen, így működik a keleti Hollywood. Elkeseredésünkre. Mert közben mi meg elvitatkozgatunk, elcikkezgetünk Bán Mór kilenckötetes Hunyadijáról és annak szégyenletes szabotálásáról, Nándorfehérvár megfilmesítésének anomáliáiról, a nem létező magyar történelmi filmgyártásról, a sanyarú, megoldatlan és felháborító vonatkozó hazai állapotokról, miközben még mindig Várkonyi Zoltánon nosztalgiázunk. (Már jóformán hetente vetítik valamelyik csatornán az Egri csillagokat, A kőszívű ember fiait és a többi – fél évszázados! – remekművet.) Pedig csak ezt a lengyel filmet kellene megnézni. És persze úgy gondolkozni, olyan alapállással nekifogni a dolgoknak, ahogyan ennek az alkotói. Ha valami még ezek után sem lenne világos – az előrébb járótól tanulni tudvalevően sohasem szégyen –: nosza, kérdezzük meg lengyel testvéreinket. Elmagyarázzák szívesen.