A honfoglaló

Volt egy kedves katonatársam, a Gyula, akit először azért jegyeztem meg, mert izzó lelkesedéssel beszélt valakiről – mellékesen a druszája volt az illető –, valahogy úgy, hogy „idefigyelj, az egy olyan ember…”, és már forrt körülötte a levegő. Gyula később jó nevű néprajzos lett, és nem hittem volna, hogy nevezetes druszájával hamarabb találkozom majd a pesti szerkesztőségben, mint vele, akit hódmezővásárhelyi kalandjaink óta nem láttam.

A nem mindennapi lelkesedést kiváltó ember talán leghíresebb, először a Püski Kiadónál megjelent könyvét aztán karácsonyi ajándékként foghattam a kezemben, s azonnal oldalba kapott, mint a hóesés vagy az ifjonti szerelem. A honfoglaló magyar nép élete – ez volt a címe. És amikor valamikor 1992 őszén – sajna, csak akkor, egyetlenegyszer, oly rövid időre! – Hornyik Miklós jóvoltából László Gyulát személyesen is megismerhettem, már kicsit talán sejthettem azt, amire rájővén, korunk egyik legjelentősebb magyar dokumentaristája, Jelenczki István úgy döntött: filmet készít a kettős honfoglalás hírhedtté manipulált elméletének atyjáról, a magyar régészet és néprajz egyik legkiválóbb alakjáról. Ragyogó könyvei fekszenek előttem az asztalon: az Árpád népe, A Vértesszőlőstől Pusztaszerig vagy a vallomásait, cikkeit, interjúit tartalmazó Ex libris.

Jelenczki Áldom a teremtőt című kétrészes munkája a honfoglalással foglalkozó honfoglalót állítja középpontba. Az embert, akit Makovecz Imre a magyarság őrlelkei közé sorolt, és aki igazi korunkbéli Honfoglaló volt. Abban az értelemben, ahogyan a címadó mondatot kimondta: áldom a Teremtőt, hogy magyarnak születhettem és magyar az anyanyelvem. (Kosztolányi szavai kísértenek: „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”. ) Ez legnagyobb honfoglalóink vallomása. László Gyula, akinek nevéhez a több mint elgondolkodtató kettős honfoglalás elméletének kidolgozása (és bizonyítása!) fűződik, olyan megkapó, egészen ragyogó dokumentarista megközelítésben áll most előttünk száznégy percen át, ami nemcsak a szuggesztív élmény és a nem mindennapi emberi példázat, de az aktuális társadalmi-történelmi tanulságok szintjén is figyelemreméltó.

Régész, akinek munkáját az akadémikus főokosok lesajnálják; néprajzkutató, aki előtt – már a második világháború előtt – maga Püski Sándor hajt fejet, kiváló képzőművész, akinek alkotásain keresztül nemzedékek ismerkedhettek meg Árpád népének viseletével, ruházatával, lakóhelyeivel és a többivel; a nagyszentmiklósi kincs vagy a Szent László-legendárium megjelenési formáinak nagy hatású, tudós művelődéstörténész-terjesztője. És László Gyula szerényen csak annyit mond: nem, nem érzi magát reneszánsz embernek, csak kortárs magyarnak. Közben persona non grata a nagyképű és gyáva „szakma” berkeiben, és valamirevaló hivatalos elismerést csak a rendszerváltás után, 1991-ben kap. Igen, honfoglalóink sorsa ugyanaz a magyar sors, mint szabadságharcosainké – legnagyobbjainké: kirekesztő mellőzés, belső vagy külső száműzetés, gúny, megvetés, üldözés, megaláztatás. Satöbbi.

Nekik meg marad az örök humor és az igézően szép, tündöklő bölcsesség, a nagy és igaz emberek tisztaságának ragyogása . (A filmet külön dicséri, mennyire jól érzékelteti mindezt.) És amikor vége a vetítésnek, a zsúfolt teremben mindnyájunkban szétárad valami végtelenül megnyugtató, simogató belső nyugalom: a honfoglalók, honfoglalóink mindig itt vannak velünk, most (legközelebb november 8-án!) az Urániában, és mindenütt a magyarok lakta világban. Most és mindig is. Ami meg a druszákat illeti, izenem: Gyula, neked volt igazad.