Domonkos László

Vélemény és vita

A holló elzüllése

Régi igazság, hogy akinek vaj van a fején, ne rendezzen reprezentatív sétát a napon

Néhányan talán még emlékszünk rá amikor a televízióban szegény jó Siménfalvy Sándor bátyánk igazi, régi vágású, kackiás bajszú postás bácsiként szólítgatott föl bennünket hosszú-hosszú időn át a rövidesen bevezetendő postai irányítószám használatára, felhangzott a kürtjel, Sándor bácsi vállán meg ott gunnyasztott szerényen a holló, mely Arany Jánosunk Szilágyi Erzsébetje óta tudvalevőleg a posta jelképmadara („…levelét megírta”.)

Ezzel a hollóval szörnyű dolgok történtek.

Hogy az elsőbbségi jelzésű levél – amiért tudvalevően pluszdíjat fizetünk – jó esetben két, de inkább három nap alatt ér a rendeltetési helyére (akár a másik kerületbe, akár csak hatvan-hetven kilométerre, akár az ország másik végébe): tudott, ismert, majdhogynem már megszokott dolog. Hogy a postahivatalokban csigalassúsággal kígyózó sorok – csekkbefizetés, uram bocsá’, csupán levélfeladás – a legedzettebb idegrendszerű embert is kemény napi próba elé állítják: dettó. Hogy az ajánlott küldeményt, levelet, csomagot, utalványt csak egyszerű írásos „értesítéssel” oldja meg kézbesítő őfőméltósága – minek keresgélni, lépcsőzni, csöngetgetni, nehézkes aláírogatásokra várogatni, járjon a garázda címzett küldeményéért postahivatalba (sorban állás stb., lásd mint fent), ha már úgy felvitte isten a dolgát, hogy ajánlott levelet, utalványt kapott: mindez szintúgy már egészen megszokott, mondhatni természetes dolog a magyarországi postai szolgáltatásoknak kiszolgáltatott százezreknek.

A legújabb: most karácsonyra kedves figyelmességként élelmiszercsomagokat ajándékozott a kerületi önkormányzat a nyugdíjasoknak. A házakban precíz, közérthető és feltűnő tájékoztató plakátokon tudatták az érintettekkel a tudnivalókat, mettől meddig hozza a posta („kétszer is megkísérli a kézbesítést”, ugye, milyen rendes?), hol lehet érdeklődni, ha valami gond merül fel stb. Nemhogy karácsonyra – még szilveszterre-újévre sem ért oda a csomag igen sok érintetthez. (Már előre hallom a magyarázkodást az emberhiányról, a munkaerőgondokról és a rossz munkafeltételekről, hát sietek kijelenteni: nem érdekel. Sőt.)

A posta hollója, mondjuk ki végre, a Kádár-korszak vége óta eltelt idestova három évtized után is rekedten és rosszindulatúan károg, lusta, megbízhatatlan és linkóci madár, Sándor bácsi válláról lelopja a postástáskát és a rábízott küldeményekkel elkódorog a haverjaihoz, lakmározni és károgni a rossz munkafeltételekről. Fényévnyi távolságra van immár tőle Edgar Allan Poe fenségesen félelmetes hollója, ki démoni eltökéltséggel ismételgeti onnan fentről, hogy soha, soha már… Igen, sokáig úgy tűnt, soha nem térnek vissza már újra a réges-régi, a szovjet hódoltság előtti világ csöndes, megbízható és bombabiztos magyar szolgáltatásai, gyors és szakszerű posta, pontos és tiszta vonatok, a megvesztegethetetlen, szigorúságukban is emberséges, szolgálatkész és kötelességtudó rendőrök-csendőrök, udvarias, készséges kereskedők, segítőkész és szerény hivatalok, kedves ügyintézők, mosolygós ellenőrző közegek. És úgy tűnik most is, soha, soha már… Pedig azt hittük, majd a kapitalista viszonyok, majd az igazi konkurencia és az érdekeltségi viszonyok, majd, majd…

Bekerítettek bennünket a lezüllött hollók. A holló lezüllése hosszú és sajátságos folyamat, végeredménye viszont sokkoló, akár „a tartós élelmiszereket tartalmaz” ajándékcsomagra váró kisnyugdíjas megannyi hétköznapja. A szívós munkával a végletekig lezüllesztett postai szolgáltatások ugyan talán már nem az állatorvosi ló esetét reprezentálják a mai magyar életben, de éppen ezért még nagyobb és még bántóbb a kontraszt a megannyi téren látványos javulást mutató jelenségek és a lezüllött holló ócska, mindinkább az idők ködébe tovatűnő kádári reminiszcenciáinak továbbélése láttán. Mert ne feledjük: a lepusztult, lezüllött embernek sincs már tartása, nincsenek minőségi normái, erkölcsi érzékről nem is beszélve.

Régi igazság, hogy akinek vaj van a fején, ne rendezzen reprezentatív sétát a napon. A holló „ős nemes” madár volt még Poe-nál – mostanra viszont már igénytelen, több mint gyanús szárnyas, aki arra sem alkalmas, hogy tisztességes kötelességteljesítéssel végrehajtsa Siménfalvy Sándor postás bácsi utasításait. Ehelyett dolgavégezetlenül és unottan rebben tova, és még ő csodálkozik vagy éppen fel van háborodva, ha annak nevezik, amivé vált.